Versek / 5. oldal
Pazarlás
Hány érzés volt, mit lelkemben melengettem
Majd hagytam felszállni az éterbe tova
A boldogság tékozlását magamnak megengedtem
Így nem lett örök örömöm tintával formázott nyoma.
Hány érzés volt, mit kacagva elöltem én
Szavakká nem fordíthatom őket már soha
Többé nem fogan belőlük nemes költemény
Hisz elillant szépségük múló bársonya.
Felépítve
A gyöngeség földönt
S horizontálisan a földön – társad a lom
Körbevesz papír-alom, szemét-halom
S ezt tétlen nézi a társadalom
S hogy eljön a társad – álom.
A gyöngeség földönt
S horizontálisan a földön – társad a lom
S nem tudod, minek élsz e Földön
Hisz körbevesz papír-alom, szemét-halom
S ezt tétlen
nézi a társadalom
télen
S hogy eljön a társad – álom
Úgy vélem.
A gyöngeség földönt
S horizontálisan a földön – társad a lom
S nem tudod, minek élsz e Földön
Hisz körbevesz papír-alom, szemét-halom
S ezt tétlen
nézi a társadalom
Télen
is, és nyáron is
Szabadulna Tőled – akármi áron is
S hogy eljön a társad – álom
Úgy vélem
Vélem
Várom is
S összeáll a ledőlt várrom is.
Kegyelem
Könyökbe törölt könnyekbe fagyva
Fejét a könyvtárból elcsent könyvekbe hajtva
Isten megkönyörül rajta
– a szótlan kérést hallván
Örökül csak a szép emlékeket adva
Örömül
A bánatból felépült romok hamván
A hajtástól repedő
fehér papírlepedő haván
Engedvén, hagyván
Testét kihűlni a zord időben
Egy felcsillanó, utolsó, halvány
„Lesz még szőlő, lágy kenyér”-reménybe halván.
Vidám, morbid dal
(ritmusvers)
Ho-ho-ho-hó,
de jó,
esik a hó, a hó, a hó, a hó.
Körülötted minden hófehér,
de vigyázz, nem messze csöpög a vér, a vér, a vér, a vér.
Ne félj, ne félj, ne félj,
a kaszás téged sem kímél,
fejedben hirtelen elpattan egy ér,
a halál téged is elér,
leszel egy test, ki enni már nem kér,
és csöpög, csöpög, csöpög belőled is a vér.
Csak húzd, csak húzd, csak húzd, húzd, húzd a kötelet,
s nyúzd, nyúzd, nyúzd a kezedet,
de nem mondja senkisem, hogy “kösz”,
kezedben ott az orvosi vény,
rajta a tény:
csúz, csúz, csúz, csúz és köszvény,
ez a lelet, húzd a kötelet,
itt már hiába minden kötvény.
Húzd a kötelet,
hó-rukk,
hó-rukk,
felesleges az izgalmi drukk,
Élvezd a telet,
húzd a kötelet,
Húzd, húzd, húzd az igát,
De úgy-úgy-úgy, hogy magadat ne húzd fel,
magadat ne húzd fel ezen az igán,
mondd mi bánt,
legyél vidám,
hisz esik a hó, esik a hó,
és előtted áll, ki téged húz-húz-húz fel egy csigán,
ez vagyok ÉN,
a nagy,
a hófehér
hó-ho-ho-ho-ho-ho-ho-hér,
és belőled is folyik a vér, a vér, a vér, a vér.
Elviselhetetlen
Elviselhetetlen a köbön,
Túl a fájdalomküszöbön,
De innen lázálmon, tüzes égövön
Küszködöm jéghideg kék kövön
Karmomba vésem köldököm,
Markomban késem, öldököm,
Már nem bírom,
Kivájom
– a múltam,
melybe fúltam,
– a testem,
mit nap mint nap a tükörben lestem
Kivágom,
– ha nem marad csontom
csak csonkom,
– ha nem marad fejem,
csak hűlt helyem,
Kivájom,
S közben kívánom,
Szűnjön már meg a szűnni nem akaró
agyamat maró
velőmet kaparó
kín,
görcsbe rándul minden ín
és izom,
ez iszony
csak úgy bírom, ha iszom,
vagy úgy se
nem marad bennem a húgy se
nem marad bennem az étek
csak a vétek
csak a bűnök,
melyekkel együtt én is megszűnök.
Darabokban
Elém állt a Hatalom,
Megzavarta tudatom,
(Ezt le nem tagadom),
Hogy ne haladjak utamon.
Elvette a késem,
Magam mivel védjem,
Széttaposta váram,
Elveszett a házam,
Lenyeste a szárnyam,
Már csak lábon álltam,
Cigánykereket sem hánytam.
Hánytam vért és kotyvalékot,
Mérget, férget, mosladékot,
Hánytam vizet mint vízhányó,
Hánytam tüzet mint tűzhányó,
S lett belőlem hóhányó.
Tátongó várrom,
Borzongó álom
Rajta ülő átkom.
Ott maradtam veszteg-
zár alatt,
Ez lett hát a vesztem,
a hömpölygő
ár alatt
Vadul rámrohantak ketten,
Kutyák martaléka lettem.
Kitépték a májam, vesém,
Visszafelé folyt az epém.
Leharapták lábam, karom,
Így reszkettem árván, vakon.
Kimarták a nyelvem, szájam,
De nyelv nélkül is kiabáltam.
Fülükbe vájt,
Hogy mennyire fájt,
De nem mondtak álljt.
Múltbéli jelek
testemen a hegek.
Megcsípett egy dongó –
Az agyamig kongó.
Két szemem összekoppant,
Arckoponyám összeloccsant,
Testem-lelkem összeroppant.
Darabokban a test,
És darabokban a gondolat,
A vázig lekapart boncolat,
Melyre az idő díszeket fest.
Darabokban-összetörten,
Szétziláltan-meggyötörten,
Hogyan lehetne mégis,
Ha nem olyan szép is,
felfejteni
ezeket
az ebeket
rejtő
sebeket.
Szavak 1. - Előszó
Az elhallgatott szavak
felmarták a számat,
Mint salétromos savak
a lenből készült vásznat.
Hogy ne égjen, ne fájjon,
Maradandó lyukat fejemen ne vájjon,
Sem arcomon és az ezzel összefüggő tájon,
Örök bélyeggé, csúfjeggyé ne váljon,
Hát letéptem a torkomat fojtogató sálat,
És levegőhöz jutván
kiköptem az összes vágyat
elbontó piszkosfehér nyálat,
kibuggyant a vérrel kevert vegyület,
így távozott a feltülemlett hevület,
a sárgás
-nem díszvacsora-mártás-
genny-gyület
(ezzel telve volt minden testüreg,
belém töltötte inkvizíciós testület),
ami lábamról évekig levert,
amíg a ki nem mondott gondolat számban hevert,
mint elfelejtett, rejtett rab,
akár a fogaimhoz tapadt fejtett bab.
Így született e véres kötet,
nem több,
párszáz sornyi férges köpet.
Ajkamról szétfröccsent
ezernyi korábban szétolvadt,
s most hanggá összeforradt szókép,
visszakerült alám az elbitorolt szószék.
A színpiszkos igazsággal megszakított csend
Képükre dühös döbbenetet csent.
A kimondott szavak szétmarták a fülük.
Azóta van, hogy mind süket közülük.
