Versek / 3. oldal
Helyzetjelentés
Robbant a bomba,
Elszállt a pompa,
Hullt minden romba,
Voltam goromba,
Nem jössz karomba.
Egyedül maradok öreg koromra.
Búcsú
Zárd be magad után az ajtót, ha távozol,
Zárd be, ha elmész, és csillaggá változol,
Zárd be magad után az ajtót, ha kilépsz,
Zárd be, és többé vissza se nézz.
Magány
Nem vagyok egyedül.
Van, ki szeretetlenül magáz,
Van, ki keresetlenül magyaráz,
Van, ki szemenszedetlenül gyaláz,
Van, ki kegyetlenül aláz.
Nem vagyok egyedül.
Nem vagyok egyedül.
Belül
Egy másik egyed ül,
Ő értem, nekem, velem örül.
Mocsár
Ki akarok törni önmagamból,
Fel akarok nőni sejtmagomból.
Emlékeim lehúznak
az iszapig,
Rémképeim lenyúznak
sejtfalamig.
Az agyvizembe mártott múlt
Önnön örvényembe fúlt.
Kitörölhetetlen
A napkorong
az égen forrong,
a sugár éget,
fagyosan tűz,
A szúrás okozta tisztítótűz
elűz
belőlem
minden rémet,
De marad egy űr,
mely sosem ér véget.
Hittem...
Hittem,
hogyha én kiáltok,
ti felálltok
és
kiálltok
értem.
Tévedtem.
De máig nem értem,
miért nem
értem
nektek ennyit.
Pedig nagyon kértem.
Őszintén bíztam bennetek.
Még hitetlenül is reméltem.
Vallomás
Istenkerülő a hajlamom,
Így elfelejtem, hogy egy majdani hajnalon
Meg kell halnom, s az Úr előtt hajlanom,
Kit bár vallok, meg nem hallgatom,
Hisz hangját most még nem hallhatom.
Magunk között
Csak halkan közlöm,
Szólva magunk között:
Szenvedek rossz napotoktól,
S a hűvös, zord „jó napot!”-okból
Oly gyakran rám köszön
Utcán, téren, szűk közön,
Tömegközlekedési eszközön
Mint rám omló vízözön
A rám rontó híg közöny.
Tűnődés
Fekszem hason,
Várom, hogy hasson…
Közben tűnődöm azon:
Nem maradt másom,
Csak egykori,
elmosódott
sommás
hasonmásom.
A rém
Megint
nem
megint.
Hanem
mint
börtönt-ígérő
rögtön-ítélő
önkény-lény,
az “ént”
önként
szétzúzó
torz torzó,
egy fösvény
fém
bögöly-bölény
magasodik
fölém
tornyosuló
fölény.
Szavak - Zárszó
Kihullnak számból a szavak,
mint lyukas zsebemből elcsöppenő
féltve őrzött javak,
Melyeken nevetve hízik
boldog-s-boldogtalan
és lemenőik.
Hetedízig.
Történelem
Minden kornak más az orra,
Más színeket szagol.
De minden kornak egy a sorsa,
Az enyészet felé lohol.
Ezért a szín, hogy megmaradjon,
átmenti magát,
Más árnyalatot vesz.
S a kor, mert élni akar,
Tűrőképesebb orrot növeszt.
Új világ
Meghágok mindent: szabályt és rendet,
Szétvágok mindent: homályt és csendet,
Elrágok mindent: normát és formát,
Nem lesz több korlát:
csak korbács
és forgács.
Az emigráns dala
(a vonat ritmusára)
Zakatol bennem gondolat-vonat,
Zakatol bennem reszkető tudat,
Zakatol bennem elhagyott Anyám,
Zakatol bennem szenvedő Hazám.
Nem tudom, hogy merre menjek, lesz-e aki vár rám,
Nem tudom, hogy kit szeressek, ő lesz-e a sátán,
Nem tudom, hogy mit ehessek, lesz-e aki megszán,
Nem tudom, hogy hogy’ élhessek meg ott ilyen árván.
Egyre föl – egyre le,
Hegyre föl – völgybe le,
Egyszer fönt – egyszer lent,
Ez gyötör idebent.
Zakatol bennem gondolat-vonat,
Zakatol bennem reszkető tudat,
Zakatol bennem elhagyott Anyám,
Zakatol bennem szenvedő Hazám.
1956
Diktátorok
éjén
Sikátorok
mélyén
kipeckelt torok
szájában horog
szegény-legény hörög.
Gyomrom forog
Eszem megáll
Szívem pörög.
Az meg
nem áll meg.
Rohan.
Őt,
a menekülőt
a mindent vérbe mártó
ártó
tankkal követ.
Nem vet rá követ.
Lövet.
A test-tömeg
magához vonz gyilkos szöget,
s az ízekre szabdalt test-szövet
az aszfalton szétcsöpög,
gyöngysorként szétgörög.
Az égbolt mennydörög.
Az utcasarkon álló
anyja-hívta rosszlány
szaggatottá málló
emlék-szívta foszlány.
Az akkori tetemek
mára már totemek.
Őseink.
Temetetlen hőseink.
