Versek / 1. oldal
Versekről
Néha kiszakadtak belőlem sorok. Amikor valami nagyon fájt, gyötört, lelkileg kínzott, akkor a versek kibukása adott némi enyhülést. Na meg az idő.
Álljanak itt e versek:
Ars poetica
Viselős vagyok tervekkel,
Mint más asszonyok gyermekkel.
Testem-lelkem szétfeszül,
Belsőm új gondolatot szül.
Ahogy életre kel a bimbózó méhmagzat,
Úgy az alkotásvágy engem is ízekre szétszaggat.
Újraélek vas-szegekkel faggatott kínokat,
Feltépek vas-zárakra aggatott titkokat.
Úgy születtem, hogy a csírák már bennem voltak,
Csak még önálló egésszé össze nem forrtak.
Remegő idegszálaim izzásig hevülnek,
A volt-idő magjai megtermékenyülnek.
Ahogy az anyák építik testükben étel-falatokból
a szikrázó életet,
Úgy szedem össze én is élet-darabokból
a vibráló képeket.
Zakatol bennem a gépezet,
Megindul bennem a képzelet:
Felépül magányból, rútból és halálból,
Összeáll anyámból, múltból és apámból,
Kiformálódik más-kidobna-lim-lomokból,
Egész lesz széteső emléknyomokból.
A sok régi bennem újjá érik,
S hiszem, hogy egyszer elér az égig.
De mit szül a kényszer,
Abból nem lesz ékszer,
Belőle nem nő ki vetemény,
Marad egy ki nem kelt, elvetélt remény.
Amit írok, magamból merítem,
Magam közszemlére elétek terítem,
Nézzétek, ez vagyok, ez vagyok Én,
Egy ember, kit régóta elkerül a fény.
Élek egymagam, falak közé zárva,
A fal magas, akárcsak egy zárda,
Itt szemet nem vethet rám
se nőstény, se kan,
Ezért van,
hogy ötletem magamtól fogan.
És mert csodálom a Kegyelt-Szent-Máriát,
Szeretném feltámasztani Egyetlenegy-Fiát,
Ehhez szívok a Lélektől éter-energiát,
Megvetem magam, ilyen blaszfémiát.
Bocsásd meg, Istenem,
Bocsásd meg e tettem,
Bűnös a lelkem,
Mert gőgösnek születtem.
De régóta sejtem,
hogy mindkét ivarsejtem
magamban rejtem,
magam magamtól teherbe ejtem.
Ezért nem kell senki, megy az magától,
Mentes mindenféle jött-ment apától,
A szűz-nemzés fogantat meg szeplőtelen árván,
S felnövekszik bennem tökéletlen lárvám.
Jelenés
Létem, mely végleg elszivárgott,
S már nem maradt bennem a kósza hit sem,
Egy kicsorbult mozzanatban, mikor a teljesség már csak szilánk volt,
Egy emberarcban hozzám szólt az Isten.
Óh, hányszor hívtam, mutassa meg arcát,
az istenit – emberi, meleg szeretetben,
De nékem Ő alakká nem vált,
’azistenit’ – hát nem látja, hogy tengődöm tengeri-beteg szeretetlen.
És hirtelen, csoda lett, a végnek kezdetén,
Hinni is alig merem én,
Hogy valahol a térnek és időnek peremén
Az Úr ringat el bársony tenyerén.
Virágszirom tekintete angyali – mennyi áldást
hint rám,
Karfonat indája andalít – mennyei megváltást
adó eldajkáló hintám.
Rámterült egy selymes, gyermek-régi abrosz,
Ahogy megóvott szárnyával pelyhes, égi albatrosz.
Szemében a szavakon túli megértés gyöngye,
Megrezdült a percben a jelenések könnye.
Hisz egy kéz elég – ha a lélekig elér,
S ütemes mozgása ódon-sebzett, rücskös hátamon
Békévé simítja sokmódon szerzett, üszkös bánatom.
Létem, mely végleg elszivárgott,
S már nem maradt bennem a kósza hit sem,
Egy kicsorbult mozzanatban, mikor a teljesség már csak szilánk volt,
Egy emberarcban hozzám szállt az Isten.
Mert megtörtént egyszer,
Hogy ott, ahol a testben a szív lakik,
Azon az oldalon
Átkarolt az oltalom.
Átváltozás
Lerakja mind a fegyvert,
Ki diadalt nem nyert.
Kifizettem hadisarcom,
Letépem hát hamis arcom.
Leveszem a karmokat,
Leteszem a kardokat.
Mert változhatok, változtatok,
Áldjatok vagy átkozzatok.
Megformálom
málló álmom,
Fényhomokba ültetem,
Napszívében fürdetem,
Örömkönnyel öntözöm,
Gyönyörvölgybe költözöm.
Hegeimet ritkítom,
Tengervízzel tisztítom,
Kavicsokkal felszántom,
A holt hámot lehántom.
Kezemmel szedem fel
Arcbőrömnek ráncait,
Eszemmel fedem el
Múltidőmnek sáncait.
Befejezem harcomat,
Újraírom arcomat,
S a kvarchomok
húzta
karcnyomok
elmossák
kudarcomat.
