Mesék

A nap sugarai be-beszűrődtek az elsárgult levelek között. A szél belekapott a lombokba, minden fuvallat egy-két levelet magával ragadott, felkapta, majd a földre ejtette a gallyakat. Ekkor már nagyon kevesen jártak az erdőben. A madarak délre repültek a hideg elől, az állatok pedig megvetették fészküket, és téli álomba szenderültek. Csöndes volt az erdő, csak a szél sűvítése hallatszott.

Az erdő sötét szögletében egy sündisznó sírdogált keservesen. Fejét az avarba dugta, hogy ne látszódjanak könnyei, ám a fák visszhangozták szipogását. Aki arra járt, annak úgy tűnhetett, mintha a fák együtt sírtak volna a sündisznóval.
Ám senki nem járt arra, s a sündisznó egyre csak sírt-sírt észrevétlenül, már egészen betakarták őt a levelek, így próbált elmenekülni a világ elől, mert szégyellte a könnyeit.

A sündisznó egyszer csak egy hangot hallott, mintha valaki őhozzá szólna. Egy pillanatra kimondhatatlan öröm töltötte el a szívét, mert van valaki, aki szól hozzá, aki megkérdezi, mi bántja, aki beszélget vele egy kicsit. De rögtön el is hessengette ezt a megindító érzést, hiszen arra gondolt, ki akarna vele beszélni, hiszen vele már hosszú idő óta nem beszélt senki. És fejét fel sem emelve csak sírt-sírt tovább keservesen.
“Miért sírsz?” – ismételte a hang.
A sündisznó azt hitte, nem jól hall vagy képzelődik, hogy mégis valaki hozzá beszél, de felemelte a fejét, hogy hogy körülnézzen. És lássatok csodát: a sündisznó előtt egy pici hétpettyes katica állt, és sajnálattal nézett a sündisznóra.
“Miért sírsz?” – kérdezte újra a katica.
“Mert magányos vagyok.” – felelte a sündisznó. “Nagyon magányos.” – és fejét visszadugta a levelek közé. És összegömbölyödött, a fejét a lábához húzta, amitől a tüskéi mint a hegyes kések meredtek az ég felé.
“Mit jelent az, hogy magányos?” – kérdezősködött tovább a katica.
A süni szomorúan felemelte a fejét, ettől tüskéi kicsit lejjebb hajoltak, már nem voltak olyan fenyegetőek, és azt válaszolta:
“Nem tudom elmagyarázni neked szavakkal, hogy mit jelent magányosnak lenni. Ez egy érzés. Fájó érzés. Ha magányos vagy – egyedül vagy. Nincs senkid. Nincs senki, aki szeretne. És nincs senki, akit szerethetnél. Nincs senki, aki beszélgetne veled, aki játszana veled.
“Akkor gyere, játsszál velem.” – felelte a katica. “Gyere, és nem leszel magányos.”
“Nincs kedvem, szomorú vagyok.”
“De ha neked nincs kedved játszani, akkor magányos maradsz.”
“Már nincs kedvem, nincs kedvem semmihez. Elszigetelődtem. Úgy érzem, én már nem tudok játszani, már nem tudok beszélgetni, már nem tudok nevetni, már nem tudok szeretni. Egyedül vagyok.”
“De hát én most itt vagyok veled.” – felelte a katica.
“Most itt vagy, de hamarosan el fogsz repülni, és azután újra egyedül maradok. És akkor még jobban fog fájni nekem, ami fáj. Mert hiányozni fogsz. Csak rád fogok gondolni. Csak arra, hogy milyen jó volt veled lenni, veled beszélgetni, veled játszani, és mennyire fáj, hogy elmentél, és már nem tudok veled lenni, veled beszélgetni, veled játszani. Tudom, hogy nemsokára el fogsz repülni.”
“I,gen mindjárt elrepülök. De most itt vagyok. Most nem vagy magányos. Szeretnélek felvidítani.” – erősködött a katica.
“Tudod, kicsi katica, az hogy magányos valaki, az azt jelenti, hogy nincsen társa. Az pedig, hogy van egy társad azt jelenti, hogy van valaki, aki egy biztos pont, egy állandó pont, egy örök pont – a legfőbb pont az életedben, aki sokat veled van, aki nem hagy unatkozni, akivel már nem is kell beszélgetned, mert szavak nélkül is értitek egymást, hiszen már mindent tudtok egymásról. A társ az, aki egy mozdulatodból megérti, hogy mire van szükséged, aki a messzeségből is megérzi, hogy mire vágysz. Ő a te társad. Akivel vannak közös játékaitok. Társ az, aki a legfontosabb az életedben, aki szeret, és akinek a képe mindig a szemed előtt lebeg. Ő a te társad.
“Értem.” – mondta a katica. De ha mindenki elől elhúzódsz, ha mindenki orra előtt összegömbölyödsz, akkor mindenki félni fog szúrós tüskéidtől, és így nem fogsz társat találni. Igazam van? Miért teszed ezt?”
“Mert magányos vagyok.”
“És miért vagy magányos?”
“Mert sündisznó vagyok.”
“Mert sündisznó vagy?”
“Tudod, katica, ez egy nagyon-nagyon hosszú és régi történet.”
“Meséld el.”
“Na, jó. Réges-régen még nem voltak tüskéim, és nem gömbölyödtem össze, ha valakivel találkoztam. Tüske nélküli, szőrös kis állat voltam, akárcsak a róka, a nyúl vagy az egér. Szerettem élni, játszani, mindig vidám voltam, és mindig nevettem. Egyszer, amikor fogócskáztunk pajtásaimmal, egy fára futottam fel. Ám egy ügyetlen mozdulatom miatt elveszítettem az egyensúlyomat, megszédültem, és háttal egy rózsabokor közepébe zuhantam. Sok-sok tüske állt a hátamba, kérleltem a rózsákat, ne szúrják belém töviseiket, ám hajthatatlanok maradtak. “A zuhanásoddal tönkretetted virágainkat, fájdalmat okoztál nekünk. Viseld hát el büntetésedet.” – felelték a rózsák, és kárörvendve nézték, ahogy miután kiszabadítom magam közülük, vérző hátamban tüskékkel, szememben könnyekkel vánszorgok el.
“Szegény süni. – mondta a katica.
“Ez még nem a történet vége.” válaszolta a sündisznó. “Sokáig fájtak a sebek, de idővel begyógyultak, és újra barátaimmal játszottunk az erdőben.
Egy szép nyári napon futóversenyt rendeztünk a pocok, az egér, a nyúl, a béka, a szöcske, a rigó és a darázs társaságában én is rajthoz álltam. Az indítópisztoly eldördült, mindenki kapkodni kezdte a lábait, a béka és a szöcske hatalmasakat szökkent, a pocok, az egér, a nyúl pedig mint a villám szelte a köröket. Csak a darázs haladt rendkívül lassan, apró lábaival nem vette fel velünk az iramot; mi már rég célba értünk, amikor a darázs irdatlan mérgesen érkezett meg. “Ki győzött?” – kérdezte feldúltan. Vesztemre jelentkeztem, mert egy hajszállal, de a nyulat megelőzve elsőnek értem célba.
“Hadd gratuláljak.” – kiáltotta a darázs, és fullánkját belém engedte, és csípős méreganyagot lövellt ki. Újra hetekig betegen feküdtem. A hátamban most már nemcsak a rózsák tövisei, de a darázs fullánkjai is éktelenkedtek. Elesett voltam otthon egyedül, és a játszópajtásaim valahogy megfeledkeztek rólam. Betegségem elején naponta meglátogattak, aztán egyre ritkábban, végül teljesen elmaradtak, már senki nem jött látogatóba, nem hozott élelmet. Ekkor kezdtem magányossá válni. Ám amikor meggyógyultam, szaladtam játszótársaim közé, újra boldog voltam, együtt jártuk az erdőt, énekeltünk.
Ahogy kóricáltunk két kisgyerek állt meg előttünk. Megijedtünk. Visszafordultunk, és ki-ki szaladt, amerre látott.
“Nézd süni! – kiáltott fel az egyik kisfiú. “Vigyük haza, olyan aranyos.”
Talán azért hogy megijesszenek egy faágat dobtak felém elég ügyetlenül. A faág a hátamba fúródott. A gyerekek ugyan elkapni nem tudtak, de örök nyomot hagytak rajtam.
És a betegség, a magány időszaka kezdődött elölről. A hátamban a rózsatövisek, a darázsfullánk mellett már faág is volt.
Hát ezek az én híres nevezetes tüskéim. Nem jóindulatból kaptam őket. Most már nem fájnak, hozzám nőttek. Legalábbis testileg nem fájnak. Csak a szívem az, ami fáj. Mert a sok tüske, ami a testemet érte egyúttal a szívembe is fúródott.
Azok, akik a sérüléseimet okozták, akik tüskékkel elláttak, nem tudták, hogy a legjobb pajzzsal vérteznek fel. A tüskék már új sűrűn állnak hátamban, hogy újabb tüske már nem szúródhat bele, és bármilyen támadás ér, csak össze kell húznom magam, és védve vagyok.
De a lelkemben ott van a félelem. Akárki közelít felém, reszketek, nehogy újabb tüskét vessen felém, és húzódom össze, mert ha a hasamat találja el, mivel ott teljesen védtelen vagyok, akkor megöl engem. Tüskével a hasamban már nem tudnék élni.
Hát ezért vagyok magányos – a tüskéim miatt.”
A katica meghatódva hallgatta a sündisznót.
“Szomorú történet, nagyon szomorú. Sajnállak, süni. De ne haragudj, mennem kell, várnak a barátaim, a testvéreim, szükségük van rám, úgyhogy indulnom kell. Viszontlátásra! – búcsúzott a katica, és elrepült.