Novellák 1.
Csak ne durranjon!
Kovács úr szeme a lövés hallatára hirtelen összerándul. Majd szinte még ugyanabban a pillanatban fejét az ablak felé fordítja, hol a sötétben vöröses-szürkés lángcsóva villan fel. Majd újra egy durranás hangzik, ez már távolabb, fénye is kevésbé hatol be az ablakon. A szomszéd gyerek sír, a kutya meg az ajtót kaparja. Ő maga legszívesebben a pincébe menekülne, érzi, a lába reszket.
Előtte véres ingű ember fekszik, nyög, mögötte vagy száz halott. Fél. Úgy érzi, egyedül van. A távolban lövés dördül, vagy ezer méterre lehetett, ám a bomba fénye erős, szemét elvakítja, semmit sem lát. Feleségére és gyermekeire gondol, reméli, ők jól vannak.
Majd sorozatos durranásokat hall, ám ezeket már nem kíséri látványos fényjelenség. A szomszédban valami örömujjongás féle is felhangzik. Ugyanez a hangulat érződik a tévéből is. Odatekint. A kedves, mosolygós műsorvezetőnő Boldog Új Évet kíván mindenkinek.
Kovács úr megkönnyebbül. Hiszen Szilveszter van, a durranások és a fénycsóvák a meggyújtott petárdákból származtak, a sorozatos lövések pedig a szomszédban felbontott pezsgősüvegek hangjai. Kovács úr a fridzsiderbe nyúl. Az üveget enyhén megrázza, megcsavarja a dugót, óvatosan, hogy ne durranjon. Kristálypoharat vesz elő, tölt. Feleségére és gyermekeire gondol, akiket már több mint ötven éve nem látott. Az égre néz “nemsokára találkozunk”, gondolja.
Durranások, lövések zaja szűrődik be a pince ablakán. Valaki cigarettára gyújt, és a gyufa lángjánál órájára pillant. “Mindjárt éjfél.” – suttogja halkan. A lövések és durranások hangja erősödik. Az asztalon egy kancsó víz. A gyerek sír, a kutya az ajtót kaparja. A férfi újra megszólal: Boldog Új Évet 1995.-re.
1995. január 8.
A Mikulás
Csengetnek. Egy nő nyit ajtót. A lépcsőn egy öregember áll, kopottas piros öltözékben, szakálla bajusza hosszú, ősz. Arcát az idő elkoptatta, barázdálttá tette, bőre megsárgult, haja kifakult. Kopott öregember. Esendő öregember. Hátizsákot cipel. Egy éhező koldus. Egy hajléktalan.
“Mi a francot akar, öreg?”
“A gyerekekhez jöttem. Minden évben egyszer eljövök hozzájuk, és megjutalmazom, vagy ha rosszat tettek, megdorgálom őket. Meghallgatom a verseket, a dalokat, amit köszöntésemre tanultak.”
“Na, tűnj innen, de gyorsan, vén koldus, vagy mindjárt szólok a férjemnek. Hogy Mikulás? Az. Bejönni a lakásba, és szépen összelopkodni a cuccokat, és persze közben összetetvezni mindent.?”
“Hogyhogy Anyuka, nem ismersz meg engem? Pedig minden télen, minden december 6.-án a te cipődben is elrejtettem egy két nyalánkságot, szaloncukrot, csokoládét, amikor kislány voltál. És ha rossz voltál virgácsot is hoztam Neked. Most gyerekeidhez jöttem el, hogy ők is megismerjenek.”
“Megismerjenek? Már megismerték a Télapót. Ő már járt nálunk, korábban, úgy két-három órával ezelőtt. Profi cégtől rendeltük meg. Rendes Mikulás volt, tömött, csillogó volt a kabátja, fényes a csizmája, és nem is volt ilyen csúnya öreg, félelemkeltő, mint maga. Úgyhogy menjen máshová, itt már nincs Mikulásra szükség.” – mondta a nő felindult hangon, és bevágta az ajtót.
A Mikulás sorra bekopogott, becsöngetett a házakba, de sehol sem invitálták be, volt aki kedvesebben, volt aki durvábban, mégis mindenki ilyen-olyan ürüggyel, de elutasította.
A Mikulás nem adta fel. Járta az utcákat, kifakult csizmája alatt csak úgy csikorgott a hó, és lépten-nyomon követte őt Krampusz, a kutyája. Csak ment-ment előre, és remélte, hogy akad egy gyermek, aki várja őt, őt a Mikulást, akad egy gyermek, akit meghallgathat, megjutalmazhat, akinek megsimogathatja a fejét.
Mikulás az egész várost bebarangolta. Krampusszal áthatolt parkokon, átvágott bozótosokon, kibukkant hóval borított fenyőfák mögül, csak ment előre – fáradhatatlanul.
Ugyan még nem volt éjjel, de már későre járt az idő, tudta, mindjárt elmúlik az ő napja, mindjárt itt van az éjfél, amikor neki haza kell mennie, és így egyre kevesebb az esélye annak, hogy legalább egy gyermekre rátalál, aki várja őt.
Ahogy telt-múlt az idő egyre kevesebb lurkó járt az utcán, sőt a felnőttek is elfogyadoztak, hazamentek. Mikulás nem tűnt fel senkinek.
Mikulás nem tűnt fel senkinek, Hiszen az utcán sok mikulással lehetett találkozni.Voltak köztük, akik csoportosan jártak, voltak akik egyesével, volt köztük szemüveges, szemüveg nélküli, hosszú kabátos, rövid dzsekis, csizmát viselő, cipőt hordó, de még kék kabátos is. Voltak, akik egyértelműen siettek, hogy megrendeléseiket teljesítsék, időben megérkezzenek a megrendelőikhez. Volt köztük, akiket csokoládé-, cukorka- vagy játékgyárak pénzeltek, hogy adjanak minta terméket a gyerekeknek, és persze beszélgessenek el velük.
Mikulás nem tűnt fel senkinek.
Ám Mikulásnak annál jobban feltűntek alteregói.
Mikulás látta, milyen jó üzlet ő. Látta, hogy a szülők ezreket fizetnek, hogy gyermeküknek boldog napot szerezzenek. Csak azt nem értette, hogy miért utasítják el őt, az igazi Mikulást, aki ingyen és bérmentve látogatná meg gyermekeiket.
Mikulásnak fájt ez.
Mikulás látta, milyen jó üzlet Mikulásnak lenni. Látta a sok kis csokimikulás szobrot a boltok kirakatában, az ablakokban, volt ház, ahol tíz különböző ízű és csomagolású csokimikulás is sorakozott, mégsem értette, hogyha ekkora személyi kultusza van, miért nem ismeri őt fel senki.
Mikulás ment-ment Krampusszal, és már majdnem éjfél felé járt az idő, amikor egy síró kisfiúba botlott. Mikulás érezte, hogy most övé a terep.
“Mi baj van, kisfiú? Miért sírsz?”
“Engem nem szeret senki, mert rossz voltam.” – szipogta a kisfiú, fel sem emelve a fejét. “Rossz voltam, a Mikulás sem jött el hozzám, így nem kaptam ajándékot sem, úgyhogy megszöktem otthonról, világgá megyek, és rossz ember leszek, még rosszabb, mint amilyen az idén voltam.” – felelte, és csak nézett maga elé.
“Miért vagy ilyen borúlátó, fiam? Miért vagy ilyen hitetlen? Miért mondasz le mindenről, miért mondasz le a Mikulásról, amikor még nincsen éjfél, amikor még mindig december 6. van. Ha nem tudnád, a Mikulás minden gyerekhez elmegy, még a rosszakhoz is, legfeljebb nekik ajándék helyett virgácsot visz, és elmondja nekik, hogyha ezentúl jól viselkednek, akkor a következő évtől mindig finom falatokra számíthatnak.” – meséli a Mikulás.
A kisfiú továbbra sem szól semmit, csak bámul maga elé.
“Nem hiszed? – kérdezi a Mikulás.
“Nem.” – válaszolja a kisfiú. – “Hozzám nem jött el.”
“Nem jött, mert még nincs vége december 6.-ának, a Mikulásnak pedig az összes gyerekhez el kell mennie, így van akihez már csak késő éjjel jut el. Nézz ide.”
A kisfiú lassan felemeli a fejét.
Nem hisz a szemének, lélegzete is elakad.
“Mikulás!? Igazán te vagy az? Azt hittem, hogy az idén már nem jössz el hozzám. Ne haragudj. Tudod rossz voltam.”
“És milyen vétket követtél el, gyermek?”
“Szülinapomra kaptam egy kiskutyát. Kezdetben nagyon szerettem reggeltől estig vele játszani, de aztán kezdtem nem törődni vele. Nem vittem el sétálni, elfelejtettem enni-inni adni neki, elhanyagoltam, ezért beteg lett, és meghalt. Én öltem meg őt. az én felelőtlenségem ölte meg őt. És tudod, úgy hiányzik. Pedig már tudom, hogy ő volt az egyetlen barátom. Ő mindig hűséges volt. Mindig várt rám, amikor jöttem haza az iskolából, mindig a lábamhoz bújt. Nagyon hiányzik. Tudod, engem csak ő szeretett. A szüleim nem szeretnek. Nem aggódnak értem. Nekik mindegy, hogy hol vagyok, nem is törődnek velem. Biztos azért, mert rossz vagyok.”
“Dehogy vagy rossz. Aki ilyen jólelkű, és ilyen nagy bűntudata van, nem is lehet rossz ember. Mire vágysz leginkább a puttonyomból?”
“Nem édességre vágyom, az nem érdekes. Szeretnék egy másik kiskutyát, és azt, hogy a szüleim szeressenek engem.”
“Kezem sokáig elér, fiam, de gondos szülőket nem tudok faragni a gondatlanokból. De megígérem, ha jó fiú leszel, akkor jövőre Krampusz kiskutyáját elhozom neked. Azért most itt egy kis ajándék, még ha nem is örülsz annyira az édességnek. Most pedig siess haza, nehogy bajod essék, és ha hiszed, ha nem, a szüleid is aggódnak már érted. Légy jó.”
“Köszönöm szépen. Viszontlátásra, Mikulás.” – szaladt el a kisfiú.
A Mikulás csak állt, és szeme a távolba révedt. Azt nézte, ahogy a kisfiú hazafelé fut, és még akkor is csak állt boldogan, amikor a kiskölyök eltűnt a szeme elől. Úgy érezte, mégiscsak nem haszontalan, hogy él, mert megtalálja akár azt az egyetlen gyereket, akihez a pszeudo-mikulások nem jutottak el.
Mikulás megfordult, füttyentett egyet Krampusz nak, és indult haza, lejárt a napja. lassan útnak eredtek.
Eközben a kisfiú hazaért.
És mikor a szomszéd gyerekek dicsekedni kezdtek, hogy milyen mikulások jártak náluk, elmesélte, hogy ő találkozott az igazi Mikulással, akinek csizmája nem volt fényes, kabátja nem volt ragyogó, de ő volt az igazi, Ő volt “a” Mikulás, a valódi.
A többi gyerek elpanaszolta a szüleinek sérelmét, azt, hogy náluk csak álmikulások jártak, és kérték szüleiket, hogy jövőre hozzájuk is hadd jöjjön az igazi Mikulás.
A szülők egyetértettek. Már nagyon bánták, hogy a rozzant vénembert elküldték.
A Mikulás megjelenésének a híre a mikulás-szolgáltató cégekhez is eljutott, akik a közhangulatnak egyáltalán nem örültek, érezték ha az idén erre járt az igazi Mikulás, akkor nekik befuccsol az üzlet. Valamit tenniük kell. Valamit tenni kell, de gyorsan. És rögvest megszületett a megoldás – meg kell ölni a Mikulást.
A fehér hó egyenletességét egy nagy vörösség töri meg. A hóban ott fekszik leütve egy vénember megkopott csizmában. Ősz szakálla beleolvad a hóba, piros kabátja, sapkája beleolvad a vérbe. Az arc a sok ütéstől szinte a felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Pár lépésre tőle egy fekete folt a fehér hóban – egy kiskutya hever, szintén agyonverve.
Az emberek körülállják a halottat, rendőrért, mentőért rohannak, el nem mozdulnak a helyszínről, szenzációra kiéhezve várják a szirénázó két fényeket. kék és fehér ruhás alakok jelennek meg. A városban elterjed a hír: meghalt a Mikulás. A Mikulás meghalt.
A múlt év december 7.- én halva talált idős férfi halálának oka szándékos emberölés. A rendőrség a nyomozást a lehető legnagyobb figyelemmel és körültekintéssel végezte, mégis a lehetséges elkövetők személyét nem tudta megállapítani, így a nyomozást bizonyítékok hiányában megszüntette.
Az áldozat pontos kiléte ismeretlen. Csak valószínűsíthető, hogy a több évtizede a hegyekben élő remete a meggyilkolt személy, hiszen őt december 7.-e óta senki sem látta, és életkora, külseje a szemtanúk elmondása szerint megegyezik a halott adataival.
Hogy a megölt remete pontosan kicsoda, nem tudni. Olyan régóta él elzártan a társadalomtól, olyan régóta kivonult az emberi közösségekből, hogy a közigazgatási szervek figyelmén és hatáskörén kívül került, személyazonossága bizonytalan. Mégis valószínűsíthető, hogy évtizedekkel ezelőtt egy rablás elkövetése miatt menekült el a sziklák közé a világ szeme elől.
Újra leesett a hó. December 6. van. Egy piros kabátos, kopott fekete csizmás, barázdált és fakó arcú, megsárgult hajú vénember járja az utcákat, csenget be házról házra, hogy ajándékot vigyen a gyerekeknek.
A vénember sorra bekopogtat, becsenget a házakba, de sehol sem invitálják be, van aki kedvesebben, van aki durvábban, de mindenki elutasítja.
Az öregember csak megy-megy, nyomában egy fekete kiskutyával.
Már későre jár. Hamarosan éjfél. De ő csak megy rendíthetetlenül, és reménykedik, hogy megint találkozik egy kisfiúval, aki őt várja, hiszen éjfélig még annyi minden megtörténhet.
A tor
A család az asztalhoz ül. Boldogok. Végre együtt lehetnek. Mindnyájan. Senki nem beszél. Minek, hiszen beszélhetnek eleget még, holnap, holnapután. Nem szabad az ünnepi hangulatot a mindennapok bújával-bajával elrontani. Senki sem nevet, és senki sem sír. Azért a szájak sarkai felfelé hajlanak. Boldogok, ennyi. A mostani együttlét megerősíti bennük a tudatot, hogy bármi történjék, nincsenek egyedül, mindig számíthatnak egymásra, hiszen ők egy család.
Boldogok. Örömérzésüket maga a látvány is fokozza, az asztal látványa. Az asztal tele jobbnál jobb ételekkel – töltött csirke, hal, malacpecsenye, kocsonya, kompót, forralt bor, sütemény. Igazi lakoma.
A nagyapa megemeli tányérját, szed magának, és bort is tölt. Majd követik őt a többiek. A tányérok, a kések, villák csörömpölése feloldja a csendet, egy-egy elejtett szóból végül egész mondatok kerekednek ki, megindul a beszélgetés. Ám ez a mostani más, mint a többi vasárnapi vacsora, amikor csak néhányan ülik körül a családi asztalt. A visszafogott társalgás egyre felszabadultabb lesz.
Olykor-olykor behallatszik a hó csikorgása, a szánok suhanása, és hallják, hogy a szomszédban még csak most végeztek a fa feldíszítésével. És hallják a másik szomszédból átszűrődő áhítatos karácsonyi éneket. Elmosolyodnak. “A vége kissé hamiskásra sikerült.” – szól Apa. Nevetnek.
Boldogok, bár fáradtak egy kissé. Talán ideje lenne aludni is. Mindig így van ez. Már kifárasztják magukat szenteste előtt. Huszonnegyedikén összegyűlik a család. A gyerekek, az unokák mind nagyapónál és nagyanyónál falun töltik a karácsonyt. Bármilyen szép és magasztos is ez az ünnep, de hát fárasztó is.
A fát még reggel kivágták a férfiak. Fontos, hogy nagy legyen, hisz kicsik még az unokák. Szenteste előtt meg a sok sütés-főzés, ami kiveszi az asszonyok erejét.
Talán egy valaki szomorú csak. A kicsi. A legkisebb. Hiába az ajándékok, hiába, hogy ő körülötte ugrál mindenki, ő ma olyat látott, amit nem kellett volna látnia, ami rút és kegyetlen, gonosz és elborzasztó. Ő vért látott és halált.
Nem csak ő látott vért és halált, hanem az egész család, ők is sajnálták a malacot, de hát azért gondozzák nagyapóék, azért törődnek, bajlódnak vele annyit, hogy levághassák, mondhatni ebből élnek. Nem baj, a gyerek majd kiheveri búját. Mégsem kellett volna látnia. Félnek, nehogy elrontsa kedvüket a gyerek kedvetlensége. De hát hozzá kell szokni ehhez is. Az életnek része a halál. És mindenki tudja, ezzel a felfoghatatlannal és értelmetlennel még sokszor fog találkozni az életben. és mindegyik fájni fog.
Esznek. Elvágják a húst. Szép pirosra sült, csak a gyerek nem eszik, azt mondja, nem éhes.
Éhes ő, de hát gyászol. Gyászolja a malacot. Hát akkor hogyan ehetné meg? Ő szerette a malacot. Minden hétvégén, amikor a városból leutaztak falura nagyapóékhoz, együtt röfögött vele, elhessegette a legyeket az óljáról. Sokat beszélgettek, a malac is elmesélte, mi történt vele a héten, és a gyerek is beszámolt az őt ért élményekről.
Ő szerette a malacot. A barátja volt. A másik legjobb barátja itt falun pedig Füles, a németjuhász.
A gyerek gyászol. Ő szerette a malacot. És gyűlöli mindazokat, akik között most ül. Gyilkosok. Megölték a legjobb barátját. Gyűlöli őket, különösen nagyapját, mert ő döfte bele a kést.
Hirtelen nevetés. “Esküvő lesz.” Apa véletlen feldöntötte a poharat, és a kiömlő vörösbor az idősebb nővére felé folyik. Kacagnak. Nagyanyó felugrik, törlőkendőért és sóért rohan, nehogy folt maradjon az ünnepi terítőn.
A vér a lány felé folyik. A malac vére. A gyerek látja a vért. Az áldozat vérét.
Az óra üt. Ugyanabban a minutumban nagyapa szívéhez kap, és lefordul a székről. Egy pillanatra megáll az élet, mégis, szinte ezzel egyidőben mindenki felpattan az asztaltól, hozzá rohan. Teljes a pánik.
“Orvost, orvost, hívj gyorsan orvost!” – kiált valaki oda a gyereknek – “Siess már.”
És a gyerek szalad. Könnyei végigcsorognak arcán. Úgy szalad, hogy már fájdalom a tüdeje, szúr az oldala. Megdönti minden eddigi eredményét. Rohan. Mint a villám.
A gyerek fél. Hogy mitől? Ugyanattól amitől mindenki, aki a szobában maradt.
“Arra” gondolni sem mer.
Benn a szobában teljes a pánik. Az öreget felültetik, falhoz támasztják, vízzel itatják. A víz végigcsorog arcán, ráfolyik ruhájára, majd lecsöpög a földre. Kisebb pofonok, hátha attól feltekint. “Ébredj, ébredj már.” Rémült szavak. “Nem hallod?! Nyisd már ki szemed! Kérlek, Apám.”
“Hagyjátok őt, mindjárt itt lesz a doktor. Várjátok őt ki, nehogy valami bajt csináljatok.”
Hogy mennyi idő telik el, mire az orvos a házhoz ér, senki nem tudja. Az orvos úgy kapta össze magát, és máris rohant, kezében fekete táskája, benne a legfontosabb műszerek, vakcinák, fecskendők, tűk. A férfit körülvevő embergyűrű az orvos megérkeztével megnyílik, az orvos odalép, lehajol hozzá megtapintja csuklóját.
“Vége.” – mondja.
“Ne kérem, inkább ne menjenek most be hozzá. Majd ha kipofoztuk, megmosdattuk, szépen felöltöztettük. akkor. Inkább ne lássák ezt, kérem.”
“Látnom kell őt.” – szól Nagyanyó. “Utoljára, még egyszer. Az arcát, a tekintetét. Miért boncolták fel? Miért? Miért nem hagyták, hogy békésen eltemessük?”
“Asszonyom, ez a szabály. Minden hirtelen, megmagyarázhatatlan halál esetén meg kell tennünk ezt, hogy kiderítsük a halál pontos okát, hiszen ,bár tudom, hogy itt erről szó sincs, akár gyilkosságról, mondjuk mérgezésről is szó lehet. A szabály az szabály, kérem. És különben is, minden felboncolt ember a tudományos ismereteinket növeli, az emberiség javát szolgálja.”
“Látni akarom! – kiált fel Nagyanyó, és a boncmesteren keresztül rontva, segédjét félrelökve feltépi az ajtót. A lába a földbe gyökerezik, lélegzetet sem kap. Fáj neki. Fáj neki, amit lát. A férje kidülledt szemei, és vér-vér mindenhol, a felvágott has, melyből lógnak ki a szervek, a belek, az erek, látszik a szív, a tüdő, a máj. És rossz szag van.
Nem akarja látni ezt. Ő nem ezt akarta látni.
Visítás. Vége. Az oldalában a kés, és folyik-folyik a hóra a vér. Az első vágás az új évben, későbbre tervezték ugyan, de hát az élet így hozta, hiszen a temetés után kötelező a tor. A halott tiszteletére.
És csorog-csorog a vér. Jó nehéz állat. Alig bírják végighúzni a havon. Mindenhol vér, mindent beborít a vér. A vér folyik-folyik az az idősebb nővére felé, folyik szét a fehér terítőn.
A gyerek csak áll. Neki kell fognia a kötelet, Amit az állat két lábához erősítenek. Fellógatják. Majd Apa fejtől a has aljáig végighúzza a kést. Ömlik a vér. És kitüremkedik a belek, az erek, a lép, látszik a tüdő a szív, a máj. És nagyon rossz szag van.
Meghalt. Meghalt még egy barát. És Anya jön-megy. Tálat hoz, összegyűjti a vért, lábast hoz, belerakja a különböző szerveket. Anya tiszta vér. Fehér ruhája, kendője tiszta vér. Nagyanyó is tiszta vér. És Apa, Apa fogja kést, markolja kést, fogai vacognak, ilyet még soha nem csinált, Apa is tiszta vér. Igazából nem is szeretné megtenni soha többé, most se szerette volna, de hát tudja, hogy muszáj lesz.
Az asztalt némán ülik körül. Sokan vannak. Itt vannak a rokonok is. Csak egy ember hiányzik. Nagyapa. Az asztalon fehér terítő, minden mint karácsonykor. Pecsenye, csirke, különböző sültek, hurka, kolbász az asztalon. Még több mint karácsonykor, hiszen ők is többen vannak. Az asztalon van az egész malac – feldolgozva.
Nagyanyó szed, majd bort tölt poharába. Lassan a többiek is vesznek valamit, de csak az evőeszközök és tányérok csörrenése, összekoccanása hallatszik. Különben őrjítő csönd. Miért? Miért ily korán? Hisz oly egészséges, oly erős volt még. Hogy-hogy minden ok és előzmény nélkül?
Esznek, de nem ízlik a falat. Esznek, mert valamit tenni kell, még mindig jobb, mint a néma hallgatás.
Miért? A boncolás megtörtént, és az orvosok is értetlenül szemlélik az esetet, további sejt-mikrobiológiai vizsgálatot folytatnak. De feltámasztani már nem tudják, Kit érdekel a tudomány fejlődése, mikor Nagyapó meghalt?
Esznek, ropogtatják a pirosra sült húst, nyammognak a krumplin, nem érzik az ízeket sem, de esznek, mert mindenki eszik, mert nem illik nem enni, ne lógjanak ki a sorból, mert nem csinálnak hisztériát, mert megadják az elhunytnak a tiszteletet. Senki sem beszél, senki sem nevet, és senki sem sír. Esznek.
Csak a gyerek nem eszik. Nem bír, látja a vért, látja a vörösbort, látja Nagyanyót, Apát és Anyát és a többieket, de nem látja Nagyapát. És látja ételként elfogyni kis barátját.
A gyerek éhes, ellentétben a többiekkel. Azért vesz egy kis krumplit. A szájába teszi.
Megérdemelte. – gondolja – Megérdemelte a malacért. Ezért halt meg. Így bűnhődik, mert ölt. Látja a vért, a gyilkosok körülötte mind esznek, gyilkosok, újra öltek, gyűlöli őket. Megölték a malacot, és megölték Nagyapát is azáltal hogy a malacot megölték. Gyűlöli őket. Undorodik tőlük. Csalók, hiszen karácsonykor, pedig akkor is öltek, nem sírtak. És most megint öltek, és most (mert ember halt meg) pedig mindenki gyászol.
Csalók, mert tegnap még fehérben jártak, most ruhájukat feketére cserélték. Ez a szín illik hozzájuk, úgy érzi. Ez a szín, hiszen beszennyezték lelküket. Feketét kell hordaniuk, hogy ne látszódjék rajtuk a vér.
Sokszoros gyilkosok. Gyűlöli őket. Különösen apát, Hiszen ő szúrta le a malacot.
Esznek.
Apa hirtelen a szívéhez kap, és lefordul a székről. Ijedelem. Mindenki talpra ugrik, odarohan.
“Rohanj, hívd az orvost!” – szól oda valaki a gyereknek.
A gyerek már elindult. Csorog-csorog arcán az izzadság, úgy siet, hogy minél hamarabb az orvoshoz érjen, hogy minél hamarabb segítséget kérjen. És folyik az arcán a könny. Csak nehogy megismétlődjön, ami karácsonykor történt. Ő szereti ezt az embert, az apját, régen csodálta őt. Ma már nem csodálja. De még szereti.
Retteg. Ugyanattól, amitől mindenki, aki a szobában maradt.
A szobában körülállják a férfit, vízzel itatják, pofozgatják, hátha kinyitja a szemét. Mindenki ugyanarra gondol, de senki nem meri kimondani, hogy mire. Arra gondolnak, hogy nagyapa és fia sorsa egy.
Az orvos loholva jön. Ő is kedveli ezt a férfit, hiszen gyerekkoruktól ismerik egymást, együtt rúgták a bőrt a falusi iskola udvarán. Mikor a szobába ér, mindenki hátrább lép, hogy minél könnyebben a beteg közelébe férkőzhessen. Lehajol, és megtapintja a pulzusát.
“Vége. – mondja.
A szobában néma csönd. Senki sem mozdul. Csönd. Hirtelen visítás. Majd a gyerek felpattan, átszalad a felnőttek előtt, kirohan a kertbe. Ahogy fut, a zsebéből kihullik valami.
Csak az orvos veszi észre, hogy a gyerek elejtett valamit. Lehajol a tárgyért. A földről egy kis üvegcsét emel fel, amelyre egy halálfej van rá festve. Cián. Gyorsan zsebre rakja, és távozik.
Karácsonyi ajándék
Vilma néni a konyha asztalnál ül. Kopottas kék pulóver és fekete macskanadrág van rajta. Az évek erősen az arcán hagyták a nyomaikat. Hiába, a nyolcvan év az nyolcvan év. Vilma néni már nehezen mozdul ki otthonról. Legfeljebb a sarkon lévő boltocskába megy le, hogy megvegye magának a legfontosabb élelmiszereket és a tejecskét a cicájának. Néha elbotorkál a körzeti orvoshoz is, aki gyógyszereket ír fel neki. Vilma néni egyedül él. Ő ezt tagadja. Ő úgy mondja, nem egyedül él, hanem az emlékeivel és Cilussal, a cicájával.
Vilma néni ha tagadja, ha nem, egyedül van. Évek óta. A férje rég meghalt. A fiáról se hallott hírt oly régóta. A rokonok mind eltávolodtak, senkinek sem kell a kiöregedett vén csoroszlya. Miért is kéne? Csak a gond lenne vele, örökségre pedig nem számíthatnak, legfeljebb az egyszobás, ütött-kopott kis házikóra. Egy ócska kis lakásért senkinek sem éri meg komolyan törődni vele.
Így hát Vilma néni egyedül tölti ezt a karácsonyt is. Már nem is tudja, hányadik karácsony lesz ez, amelyen kettesben lesz a cicájával. Vilma néni nem szereti a karácsonyt. Ilyenkor megelevenednek az emlékek, feltolulnak benne az érzelmek, ilyenkor különösen érzi, hogy megöregedett, hogy egyedül van, érzi, hogy ő már senkinek sem hiányzik. De már nem sír, megszokta a magányt. Korábban Vilma néni rendszeresen írt képeslapot a rokonoknak, ám felhagyott ezzel a szokásával, hiszen ő soha senkitől sem kapott karácsonyi levelet. Rájött, őt elfelejtették.
Vilma néni az íróasztalnál ül. Képeslapot ír.
Drága Vilma!
Áldott karácsonyt kívánok Neked:
Vilma
Arra gondol, miközben kanyarintja magának az ünnepi köszöntő sorokat, milyen boldog lenne, ha a fia írna neki egyszer. Csak egy képeslapot. Ha hallana róla. Ha legalább így tudhatna róla valamit. Ebből tudná, hogy jól van, hogy él a gyerek valahol. De aztán elhessegeti magától ezt a kínzó anyai vágyat. Ha nem vágyakozik az ember, akkor nem éri annyi fájdalom. Megtanulta ezt az életleckét nyolcvan éve alatt.
A lapot egy díszes harang-mintázatú aranysárga borítékba teszi, majd kissé ironikus mosollyal megcímezi: Kissné Szabó Vilma, Budapest, Káró utca 12/b. Eldöntötte, idén nem marad karácsonyi üdvözlőlap nélkül.
Vilma néni pici fenyőfával a karja alatt lép be egyszobás lakásába. Amint benyit, látja, hogy egy díszes harang-mintázatú aranysárga boríték hever a szőnyegen. Itt járt a postás. Már ismerős a levél. Óh, hát Nagykarácsonyon át érkezett.
Megsimogatja cicáját, lerakja a konyhaasztalra a bevásárlókosarát, és leül a sublótra. Remegő kézzel bontja ki a levelet, mintha nem tudná, kitől kapta, mi áll benne. kinyitja és olvasni kezdi. sok szeretettel kívánok Boldog karácsonyt És boldog új esztendőt: Szerető Fiad
Mikor az aláíráshoz ér, nem hisz a szemének, szerető fiad.
Vilma néni a levélre borul, és zokogni kezd. Úgy látszik, vannak még csodák.
Fürgén a konyhaszekrénybe nyúl, kést vesz elő, hogy gyorsan, de szépen felhasíthassa vele a borítékot. Mintha nem tudná, kitől kapta az üdvözlőkártyát. Pedig tudja jól, saját magától. Hiszen felismeri a borítékot és a címzést, a saját kézírását. Remegő kézzel bontja fel a levelet. És olvasni kezdi.
Drága Anyám!
Áldott karácsonyt kívánok Neked:
Fiad
Vilma néni a levélre borul, és zokogni kezd.
Úgy látszik, vannak még csodák.
A végén úgyis
Anna hirtelen összezárta a könyvet. Nem, ez nem lehet. Ez csodálatos. Oly tökéletes, hogy látni sem bírja. Megtalálta. Oly valósághű. Oly igaz. Annyira hasonlít. Nem, nem hasonlít, egyforma. Nem hitte, hogy ilyen létezhet.
Anna hirtelen összezárta a könyvet. Ez volt élete legboldogabb és egyben legkeserűbb napja. Majd hirtelen újra kinyitotta, ugyanott ahol az előbb, és újra ugyanúgy, ahogy előtte, összezárta.
Kísértetiesen hasonlít. Kísértetiesen egyforma. Ez az élmény az önigazolás. Egy egész eddigi élet önigazolása. Egy pillanat volt.
“Ő” létezik, és nem csak agyszülemény, nem csak ábránd. “Ő” tényleg létezik, és nemcsak a saját képzeletének alkotása.
“Ő” az, aki mindig kellett. “Ő” az, akire vágyott, akit látott és hallott és érzett és értett, ám akit eddig még soha nem látott, soha nem hallott, soha nem érzett és soha nem értett.
“Ő” van – ez tény most már, ez vitathatatlan.
“Ő” van,
– akiért eddig még soha senkivel
– akit csak sejtett
– akiért fiatalságát áldozta
– akiért nem létező gyermekeit áldozta
– akiért művészetét áldozta
– akiért önmagát feláldozná.
egy napért, egy éjszakáért, vagy akár egy tekintetért is.
Ott volt. Ott volt a könyvben. Elölről tökéletes a hasonlóság. Olyan a képen, ahogyan mindig is látta: sugárzó, izmos, magas fekete. Ott volt “Ő”, akivel már annyiszor találkozott, és még egyszer sem látta.
Ott volt “Ő”, akiről mindent tudott, Bár sohasem ismerte.
Ott volt “Ő”, aki számára minden volt, és mégsem volt semmi.
De most, most megjelent, bizonyságot adott, hogy létezik, hogy az álmok nem hazudnak, hogy ha hiszünk bennük, valóra válnak.
De hát ki “Ő”? Ki itt a képen? Meg kell tudnom, különben megőrülök.
Többet nem pillantott bele a könyvbe, minek. Jól eszébe véste az arcot. Nem, nem kellett megjegyeznie, együtt élt vele, ez az arc, reggeltől estig, estétől reggelig, vele volt, segített neki, tanácsokat kapott tőle, átölelte, megcsókolta megfésülte, megmosdatta, és mégsem hitte, hogy létezik. De most már tudja, hogy “Ő” van, hogy “Ő” létezik. És most még jobban hiányzik neki, mint eddig – a segítsége, a tanácsa, az ölelése, a csókja, a teste, a keze, a hangja – a léte. S érezte, ez a vonzalom kölcsönös, hogy “Ő” is pont így szenved, lát, érez, hall, ért.
De hol van ő? Meg kell találnia.
Bezárta a könyvet, és óvatosan a polcra csúsztatta, vissza a helyére. Jelet kapott, a vitathatatlan, a megkérdőjelezhetetlen, a tökéletes jelet. “Ő” él. De ki “Ő”? Hol kezdje? Hogy találjon rá?
A könyvben csak egy fénykép volt – kissé homályos – amely a kistermelői agrárgazdálkodás 20. századi változatait bemutató lexikon-szövegrészt illusztrálta. A könyvben csak egy fénykép volt, amelynek hátterében egy harminc és negyven év közötti férfi egy szőlőtőkét metsz. “Ő” az. De hát ki “Ő”? Meg kell tudnia. És máris a telefont könyvhöz nyúlt.
“Jó reggelt kívánok, Anna. Hogyhogy ilyen hajnalok hajnalán útnak indul?”
“Jó reggelt, Imre. Hiába, hogy hideg van, de hát megyek próbára. Tudja, a jövő héten a kamarazenekar két hónapra Amerikába utazik. Sok a munka, a karmester meg elégedetlen.”
“Mikor indulnak, Anna?”
“Jövő héten szerdán.”
“Anna, addig még egy hét van. Tudom, már oly régóta kérem magát, hogy lenne-e kedve eljönni velem vacsorázni, vagy esetleg moziba, színházba. Jöjjön el, kérem, a kedvemért, hiszen mindig csak egyedül láttam.
“Jaj, nem is tudom, Weisz úr. Rám várnak. Nem lehet. Különben is oly hideg van így novemberben, hogy inkább egy csésze tea mellett Vivaldit hallgatok, Verlaine-t olvasok. Jobb nekem ez így, mint a zajos külvilág.”
“Hát akkor teázzon velem. Higgye el, én is szeretem a nyugalmat. Pár éve annak, hogy rákényszerültem, hogy felhagyjak régi életemmel, és felköltözzek ide vidékről, de még mindig nem tudom megszokni a nagyvárost. Hiányoznak a lovaim és a borászatom. Nézzen be hozzám este, nagyon örülnék.”
“Viszontlátásra” –feleli gyorsan és hűvösen Anna, majd elviharzik.
“Kezét csókolom.” – válaszolja Weisz Imre, inkábbcsak félig magának, hiszen Anna amilyen kicsi és törékeny oly fürgén fel is szállta villamosra.
“Kérem, azonnal beszélnem kell a szerkesztő úrral, a nagylexikon szerkesztőjével.”
“Milyen ügyben keresi őt?
“Személyes ügyben.”
“Azonnal szólok neki. A nevét megmondaná?”
“Nézze, ő a nevemet nem tudja, de biztos vagyok benne, hogy fogadni és segíteni fog nekem. Hadd adjam oda a névjegykártyám.”
“Rendben. Addig foglaljon helyet legyen szíves a másik szobában valamelyik fotelben.”
“A főszerkesztő úr várja.” – szól valamivel később a titkárnő.
“Foglaljon helyet. Miben állhatok a rendelkezésére? Az álláshirdetésre jelentkezett vagy valamilyen művet szeretne kiadóknál megjelentetni?”
“Nem köszönöm. Van munkám, ritkán írok, én inkább a zene nyelvén tudok beszélni, hegedűművész vagyok.”
“Örülök, hogy megismerhetek egy ilyen elbűvölő asszonyt. De miben segíthetek?”
“Kit ábrázol az a fénykép? Hol találom “Őt” meg? Csak ezt mondja meg.”
“Miről beszél hölgyem?”
“Hát a fényképről az új lexikonban.”
“Nem értem “Önt”. Mindegyik fénykép alatt nyomtatott kisbetűvel ott van, hogy kire vagy mire vonatkozik.”
“Azt kérdezem,kit ábrázol?”
“Micsoda?”
“Hát a fénykép a 417. oldalon.”
A főszerkesztő feláll, a könyvespolc hoz lép, leemeli a lexikont és kinyitja.
“Igen tessék. Nem értem mi a probléma, itt van a kép, a 20. századi kistermelői módozatokról szól.”
“Azt mondja meg ki “Ő”?
“Kire gondol?”
“Hát a férfira a képen. Hogy hívják, hol lakik, milyen állampolgár? Mondjon el róla mindent.”
“Hát honnan tudjam én ezt, asszonyom. Mi ezeket a képeket más könyvekből, fotókiállításokról, újságokból vettük át. Hát honnan tudjam, hogy éppen ezt a ficsúrt, hogy hívják?!”
“Mit képzel, “Ő” nem ficsúr.”
“Ez lényegtelen, én nem tudom, hogy kicsoda. De attól tartok, itt a kiadónál még a szerzők sem tudnak önnek segíteni. Feleslegesen fáradt ide. Megbocsásson nekem, dolgom van, én nem érek rá ilyen badarságokkal foglalkozni. Kezit csókolom.”
“Hát még ilyet? Hogy kit ábrázol a fénykép?” – dünnyögte magában a főszerkesztő méltatlankodva.
Nem ezt a választ várta. Azt hitte, hogy már a mai estét “Vele” töltheti, vagy ha távoli vidéken él, akkor most az éjszakáját a vonaton ülve hozzá utazva szendergi át. De nem így lett. Mit csináljon most? Megvan! Hirdetés. Hirdetést fog feladni.
“Jó napot, Anna! Miért oly bánatos, hiszen pár nap múlva Amerikában utazik. Átjön hozzám este?”
“Nem.”
“Miért nem? Pedig annyira számítottam magára. Már évek óta várom, hogy átjön, és beszélgetünk egy tea mellet az irodalomról, a zenéről, a művészetekről. Tudja, mi borászok általában nagy művészet-rajongók vagyunk.
Anna tartozom egy vallomással Ön felé. Ki kell mondanom: amikor először megpillantottam önt, rögtön tudtam, hogy ön az a nő, ön az az angyal, akiről mindig álmodtam, aki a társam lehetne egy életen át.”
“Ugyan, Weisz Úr. Én nagyon kedvelem önt, de az én szívem már foglalt. Régóta foglalt, igazából mindig is foglalt volt. Rám vár valahol valaki. Mint korábban már említettem magának. Valaki más. De megbocsásson, Weiss úr, sietek. Viszontlátásra.”
“Kezét csókolom.” – köszönt el a férfi. – “Siet, mindig siet” –dünnyögte magában.
Szerelmem. ha magadra ismersz hívj fel ezen a számon. Eddig is csak Téged vártalak, örökké várni fogok Rád. Szeretlek. telefonszám: 0734865
“Jó napot kívánok! Én egy bizonyos újsághirdetés alapján hívom önt, úgy érzem, ön az, akit bár nem ismerek, mégis szeretek a kezdetektől. Csak még nem volt mód, hogy tényleg megismerkedjünk. Én szeretem magát. Hadd mutatkozzam be, Weisz Imre vagyok.
“Tudtam, tudtam, hogyha valaki, hát maga hívni fog. menjen innen.Hogy maga visszaél a bizalmammal, kigúnyo,. visszaél azzal, hogy ismeri a telefonszámomat. Az újsághirdetést felhasználva próbál behálózni.! Ez undorító, Weisz úr, menjen innen, mit képzel?”
“De én…”
Anna lecsapja a kagylót, és zokogásban tört ki.
Telnek az évek. Amerika, Japán, Ausztrália, Finnország, Monaco, Távol-Kelet. Mindenhol járt már a zenekarral. Túl van már negyven. Ha csendül a telefon, “Őt” várja. Hátha csak most olvasta a hirdetést, hátha csak most válaszol rá. Csöng a telefon:
téves hívás
közvéleménykutató
barátnője
a karmester úr,
de sohasem “Ő”.
A falon középen az “Ő” kivágott fotója, mellette saját leánykori képe, az egész egy keretben. És minden retikülben, pénztárcában ott bújik meg a fénykép a lexikonból. Az elmúlt évek alatt bejárt számos könyvtárat, és óvatosan, hogy senki se vegye észre, a 417. oldalon álló fényképet kivágta az Új Nagylexikonokból.
Anna vár. Folyton vár. “Őrá vár.”
Weisz úr a telefonbeszélgetés után elköltözött. Már bánja, hogy így beszélt vele. Udvariasabbnak kellett volna lennie vele, hiszen olyan kedves szomszéd volt.
Anna feltépi az ajtót. Zokogva a földre rogy. Nem, ez nem lehet. Ott volt. Láttam “Őt”. Eltűnt a tömegben. Hogy lehetett ennyire figyelmetlen. Az utcán mindig fürkésző szemmel járt, a férfiak arcát leste hátha feltűnik “Ő”. És nem volt kirakat, amely mellett megállt volna bámészkodni, nem volt egy olyan utcai pantomim művész, aki előtt megállt volna belefeledkezve az élménybe.
És most, éppen most, megszegte a szabályt. Megállt megnézni a mozi plakátot. Sosem csinált ilyet. Egyszer tett életében kivételt. “Ő” pedig elment mellette. Későn kapott észbe. Későn eszmélt föl, hogy “Ő” az.
A szeme sarkából látta csak “Őt”.
És mire a szinte csoda a tudatáig eljutott, “Ő” már tova járt.
Futott utána. Minden férfit hátulról megkopogtatott, karjukat elkapta, maga felé fordította őket, hogy arcukat meglássa, de “Ő” már nem volt sehol. A végén már elnézést sem kért senkitől. Hogy hány órán át kereste “Őt”, nem tudja.
Már nem bírja felvenni a telefont, pedig az megállás nélkül csöng. Nehéz megmozdulni is. Kínozza a tudat, hátha ő az, hátha eljött érte, úgy érzi, cserbenhagyja szerelmét. Anna beteg. Anna haldoklik.
Csengetnek. Az ápolónő nyit ajtót. Öreg, ősz, de még mindig jó kötésű férfi áll az ajtóban, kezében egy csokor vörös rózsa.
“Jó estét! Annához jöttem.”
“Nagyon fáradt és beteg. Nem biztos, hogy ez a mostani látogatás jó ötlet.”
“Engedjen be hozzá, látnom kell őt, még egyszer. Lehet, hogy utoljára.”
“Jöjjön.”
Belép. Anna szobája felé indul, bár még soha nem járt ebben a házban, mégis tudja hogy merre kell mennie. Kitárja az ajtót.
Anna felsikolt. Hosszú, szinte véget nem érő kiáltás. Fájdalom és boldogság hangja.
“Hát eljöttél, Szerelmem, eljöttél hozzám. És én kerestelek mindenhol, Amerikában, Indiában, Ausztráliában, bárhol amerre jártam, bárhol amerre koncertezni jártunk, kerestelek szerte a világban. Nem, nem néztem múzeumokat, nem néztem helyi nevezetességeket, csak vittem a fényképedet magammal, érdeklődtem utánad, mondtam az embereknek, hogy ezt a férfit keresem, lehet hogy már kicsit megváltozott megöregedett, de nézzék meg jól a képet, vezessenek el “Hozzá”, ha tudják hol van, mert én az “Ő” szerelme vagyok. Kerestelek úton-útfélen, és nem találtalak. Pedig oly közel voltál. Egy lépésnyire. Egy karnyújtásnyira. Egy háznyira. Kérlek, bocsáss meg! Bocsásd meg, hogy elrontottam az életünket, a Tiédet is és az enyémet is. Hiszen én mindig is Téged szerettelek Imre, Weisz Imre.”
“Tudom, Anna, tudom. Mindig is tudtam.”
Anna utolsó erejével felült, és átkarolta a férfit. Majd teste hirtelen súlyossá vált, élettelenné.
