Modern népmesék

Egyszer volt, hol nem volt, messze az Üveghegyen is túl volt egy birodalom. Ez a birodalom a boldogság és a bőség szigete volt. Az emberek jólétben, szeretetben és békességben éltek. A termőföldek csak úgy ontották magukból a termést. A befektetett munka sosem volt hiába, a szántást-vetést mindig bőséges aratás követte. A földek könnyen megmunkálhatóak voltak, a talaj laza szerkezetűvolt és tápanyagokban gazdag, az embereknek nem kellett lélekszakadva éjt nappallá téve dolgozniuk azért, hogy tisztességgel megéljenek. A legelők dúsak voltak, az állatok pedig mindig meghálálták a gondoskodást, sokat fialtak, a háziszárnyasok naponta többször tojtak, a tehenek tőgyei csak úgy dagadtak a tejtől, a juhok szőre gyorsan és vastagon nőtt.
A terület éghajlati fekvése is kedvező volt. A napsütéses órák száma kifejezetten magas volt, de kellő mennyiségű csapadék is hullott – nyáron eső, télen hó, de sosem jég formájában. Felhőszakadás nem volt jellemző, kisebb záporok voltak a meghatározóak. Mivel a csapadék mennyisége egyenletesen oszlott el az évben, így nem voltak áradások sem az országban.
Az élet kiszámítható volt ezen a területen.
Igazságos és emberséges király uralkodott. Olyan törvényeket alkotott, amelyek az alattvalók érdekeit szolgálták. Fontos volt számára népe, hogy az jómódban és biztonságban élhessen. Minden fontos döntése előtt összehívta a királyi tanácsot, meghallgatta a rendek küldötteit, hogy olyan szabályokat alkosson, amelyek országa lakóinak javát és a birodalom fejlődését szolgálják.
Szigorú kiválasztási folyamat alapján nevezte ki a királyi megbízottakat, és folyamatosan ellenőrizte őket azért, hogy az uralkodói tisztviselők mindig a törvények szerint járjanak el, az uralkodói utasításokat betartsák, ne önkényeskedjenek, ne élhessenek vissza a hatalmukkal.
A király békére törekedett nemcsak az országon belül, de azon kívül is. Jó kapcsolatokat ápolt a szomszédos királyokkal, az esetleges vitákat mindig diplomáciai úton rendezte. Tudta, hogy a tartós béke alapja az, ha a felek olyan nemzetközi szerződéseket és egyezményeket írnak alá, amelyek mindegyik részt vevő érdekére tekintettel rendezik a jogvitát, ezért kész volt kompromisszumot kötni, ha a helyzet úgy kívánta.
Jó volt ebben a birodalomban élni. Irigykedtek is más népek lakói a király országában élőkre.
Ám egy éjszaka leforgása alatt minden megváltozott.
A derült égből egy hatalmas villámcsapás érte az országot. Az elektromos kisülés a földdel tett egyenlővé mindent, ami az útjába került. Senki nem számított erre, nem gondolta, hogy ez megtörténhet. És ez még csak a kezdet volt. Természeti csapások sora kezdődött: a források elapadtak, a folyók kiszáradtak, aszályos időszak köszöntött be, a földek hirtelen terméketlenné váltak, az állatok elhullottak. Szinte egyik pillanatról a másikra minden rosszra fordult. Pár nap leforgása alatt katasztrófa sújtotta övezetté vált a nemrég még virágzó birodalom.

A király először kétségbe esett látva a pusztulást, majd dühöngött, eszelős módon felelősökért kiáltott, pár szolgát indulatában ki is végeztetett, aztán magába roskadt. Később összehívta a tanácsadóit, az uralkodói testületet – az udvari bolondot, a véneket és a kerekasztal lovagjait. Mindenki csak hümmögött-hammogott, szörnyülködött, de senki nem tudta, igazából mit kellene tenni. Voltak, akik úgy vélték, hogy a csapások egy igazságtalan, oktalan és céltalan égi szeszély következményei. Mások isteni büntetést láttak a pusztulás mögött, az Úr kezét. Megint mások szükségszerű, az élet rendjéhez immanens módon hozzátartozó jelenségeknek tekintették a vészeket, melyek bizonyos időközönként újra és újra megjelennek, amíg világ a világ – ismétlődő fellángolásuk mondhatni törvényszerű. A legidősebb tanácsos még emlékezett, hogy az előző király uralma alatt is végigsöpört egy mindent feldúló hullám az országon, így ő hajlott arra, hogy egy-egy csapássorozat természetes velejárója egy imperium életének. Ezért ő és pár másik tanácsnok úgy gondolta, nem kell cselekedni, felesleges tevően beavatkozni a folyamatokba, és a kivárás álláspontjára helyezkedett. Véleményét azzal indokolta, hogy a bajok előbb-utóbb maguktól megszűnnek, ahogy a semmiből hirtelen feltörtek úgy fognak elapadni is percek alatt – csak türelemmel kell lenni, és élni tovább, mintha mi sem történt volna. Mások szerint a vészek okát kellene megkeresniük ahhoz, hogy megoldást találjanak a szörnyűségekre. Megint mások úgy ítélték, operatív tervet kell kidolgozni és azt konzekvensen betartani. Olyanok is akadtak, akik szerint alapjaiban kell megváltoztatni az állam gazdasági-társadalmi-politikai szerkezetét, szerintük ez az egyetlen módja a túlélésnek. A megváltozott körülményekhez alkalmazkodni kell. Feladatuk egy teljesen új működőképes struktúrát létrehozni, új gondolkodással, új koncepciókkal, új célokkal, új prioritásokkal, új vezetési elvekkel, a megváltozott feltételekkel kompatibilis új belső mechanizmusokkal. Egy teljes rendszerváltásra, szerkezetátalakításra van szükség. Be kell látni végre, a korábban bevált metódusok elavultak, de legalábbis az átalakult helyzet működtetésére alkalmatlanok, paradigmaváltás kell tehát. Az ország életét továbbiakban nem lehet mezőgazdasági termelésre alapozni, nyitni kell új innovatív technikák és technológiák felé, meg kell erősíteni a gazdaság egyéb – éghajlati változásokra kevésbé érzékeny – szektorait. Új Irányvonal a megoldás.

Míg a király és tanácsadóik naphosszat vitáztak, tárgyaltak, tanakodtak addig egyre csak pusztult és pusztult a nemrég még virágzó territorium.

Ekkor a királyfi látva, hogy rajta kívül mindenki csak búsul, kesereg vagy okoskodik a cselekvés mellett döntött. Apja, a király elébe állt, és ekképp szólt: „Apám, nem tudom tovább tétlenül nézni, hogy országunk romba dől. Fiatal vagyok, harcedzett vagyok, felelős vagyok a népemért, útra kelek hát, és megtudom, hogyan vehető le a rontás területünkről.”
A királyfi így is tett. Kilépett a palotából, és elindult, hogy beszéljen a néppel. Sorra kérdezte az embereket, szerintük mi okból szállt vész a birodalomra, ám azok nem feleltek. Talán mert nem tudták az okot, talán mert nem is keresték annyira elborzasztotta őket az éhínség és a nyomor, talán tudták, csak nem akarták, vagy nem merték megmondani.
A királyfi beállt a napszámosok közé, maga is szántott-vetett, épített – jelenlétével, személyes kisugárzásával, tekintélyével biztatta az embereket, adott nekik reményt a folytatáshoz, helyesebben az újrakezdéshez. Amikor már mindegyik alattvaló a fáradtságtól összecsuklott, a királyfi még akkor is a földeken állt, gyomlált, ültetett, tett-vett – dolgozott rendületlenül. De amint kisarjadt a hajtás egy forgószél söpört végig az országon, letörve az ágakat, leveleket, utána egy jégeső tett tönkre mindent, volt hogy a tűzvész martaléka lett a virág, a termés, és az is megesett, hogy az aszály tette élhetetlenné életüket.
Már mindenki feladta, csak a királyfi küzdött a birodalomért. Mindhiába. „Amit reggel rakott, leomlott estére, amit este rakott, leomlott reggelre”. Már a királyfi is kezdte feladni. Mélységesen megrendítette a hiábavalóság érzése, és elszomorította a nép viselkedése. Egyre több volt a viszály az emberek között. Hajba kaptak egy-egy falaton, összeverekedtek egy karéj száraz kenyéren, vér folyt, hogy kié lesz az utolsó még előző évről megmaradt szárított hús – az éhség kiölte belőlük a maradék emberséget is.
Olykor országát meglátogatták a szomszédos királyságok uralkodói. Egyes királyok szemtől szemben ugyan csak megmosolyogták, de a háta mögött kárörvendve nevették, hogy apja hajdan pompázó birodalma romokban hever, csúfolták, bukott királyfinak aposztrofálták, aki képtelen az országban rendet tenni. Más uralkodók tisztelettel adóztak felé, látták küzdelmét, becsülték, hogy arisztokrata sarj létére nem riad vissza a kemény fizikai munkától. Egyes királyok ellátták jó szándékú tanácsokkal is, de ezek az útmutatások leginkább hasznavehetetlenek voltak, részben általános, kevés konkrétumot tartalmazó, teoretikus okfejtések lévén, részben mert a szomszédos uralkodók alapjaiban sem látták át az ő országának gondjait, hiszen ők másfajta nehézségekkel küzdöttek, ha küzdöttek – sokszor csak rávetítették saját akadályaikat a királyfi országának bajaira. A mély, lényegi megértésig nem jutottak el, ehhez sem idejük, sem kedvük, sem energiájuk nem volt, és valljuk be, annyira nem is érdekelte őket a királyfi országának a sorsa – miért is érdekelte volna őket, ott voltak nekik a saját királyságaik.

„El kell mennem, át kell mennem a Túlsó Partra” – gondolta a királyfi. „Ha itthon a tudorok, a kiművelt fők, a királyi konzílium tagjai nem adnak választ, ha a szomszédos uralkodóktól sem tanulhatok, ha a lakosság meg már feladta a küzdelmet, és már nem akar, nem tud, nem bír cselekedni, mert már elvesztette a hitét, az erejét, a reményét, sőt még az emlékét is annak, hogy valamikor volt jobb, szebb, boldogabb, és így a dicső múlt lenyomatának sincsen már húzóereje, akkor itt, ezen a földön már nekem, a királyfinak sincs több lehetőségem. Egyetlen esélyünk maradt, ha átmegyek a Túlsó Partra, a Sárkányok Földjére, ott talán válaszra lelek. Ott talán megtudom, milyen átok sújtja birodalmunkat, és talán megtudom, milyen hatékony és célravezető módon lehetne a balvégzettel szembeszállni. Át kell mennem a Túlsó Partra – bármennyire is mély a szurdok, amin keresztül kell haladnom, bármennyire is rémisztő a szakadék, bármennyire is vékony a palló, amin odaát vezet az út. Ez az egyetlen módja, hogy felszámolhassam a nyomort, a kínt, a szenvedést, a gyűlöletet, a haragot, ami eluralkodott a birodalomban; ez az egyetlen módja, hogy visszaállíthassam az ország régi pompáját, fényét, derűjét; ez az egyetlen módja, hogy visszacsempészhessem a szívekbe a békét, a boldogságot, a hitet, az élni és tenni akarást; az egyetlen módja, hogy újra szeretet honoljon otthonomban. Én leszek az első ember, aki átjut a méregzöld folyón, a Halál Vizén.”

A királyfi útnak eredt. Remegő lábakkal átkelt a véget nem érő szakadék fölött a rozoga fahídon, által ment a zöld folyó fölött, melyekből szörnyek vágtak ki, húsába martak, de a királyfi keményebb volt, megkapaszkodott a híd korlátjában, nem hagyta magát lerántani a mélybe.
Miután szerencsésen átjutott a fahídon egy másik világba ért. Minden más volt, mint megszokta. Mások voltak a hangok, a színek, a fények, a szagok, az illatok. Másként csillant meg a nap a lombok levelén, másmilyen árnyak vetültek a földre, másként verődtek vissza a zajok a sziklákról. Minden sejtelmes volt, egyszerre volt iszonytató, mégis csodálatos és vonzó világ.
A királyfi egy pillanatra el is felejtette országa búját, elfelejtette, miért jött, csak hagyta, hogy magukkal ragadják az élmények és a megélések, megengedte magának, hogy elmerüljön ennek a fenséges világnak a megismerésében. Csak állt lenyűgözve. És arra gondolt, sosem jött volna el ide, sosem tapasztalta volna meg ezt a mirákulumot, ha a birodalom nem dől össze, ha nem jönnek a csapások. Úgy érezte, eddig semmit sem látott, semmit sem tapasztalt, minden, ami eddig történt vele, eltörpült ennek a valóságnak a titkai mellett.
Egy ideig állt ámulattól földbe gyökerezett lábbal, majd miután a felfoghatatlantól a maradék erő is kiveszett lábából, leült és gubbasztva szemlélte a tájat, nem tudott betelni vele. Így ült három nap-három éjjel egyhelyben, áhítattal. Többször felsejlett benne, hogy képzeletben és álmaiban már nem egyszer járt itt, de ja vu érzése volt. A királyfi boldog volt, talán életében először igazán.
Aztán egyszer csak mégis eszébe jutott, hogy miért jött, hogy neki küldetése van ezen a földön. A tudásért jött, a megértésért. Neki feladata van otthon, hazájában, és ezért feladata van itt is, nem tékozolhatja idejét – meg kell találnia a válaszokat. Nagy nehezen feltápászkodott, kiegyenesítette elkámpicsorodott lábait, az első lépések alig mentek, meg-megtántorodott, majdnem elesett, de aztán egyre ügyesebben, egyre magabiztosabban, egyre bátrabban szaporázta a lépéseket.
Alig egy órája vándorolt, amikor egy jegenyefa nagyságú, sárga, cirádás hátú, egyfejű sárkánnyal találta szembe magát. „Meg kell ölnöm, mert ha nem teszem, ő pusztít el engem”- gondolta a királyfi, és már vette is elő a szablyáját, amikor a Sárga Sárkány öblös hangon megszólalt: „Te, Királyfi, ne öljél meg engem. Bár én vagyok a sárkány, te erősebb vagy nálam, legyőznél. Hagyjál engem élni!”- kérlelte a királyfit a sárkány, és egy parányi könnycsepp gördült végig arcán. A királyfi megszánta a sárkányt és élni hagyta. Először bűntudata volt, úgy érezte nagy hibát követett el, amiért meghagyta a sárkány életét – hiszen a sárkányt mindig meg kell ölni, ez ősi parancs – de aztán azzal vigasztalta magát, hogy egy igazi lovag nemes és könyörületes, még a sárkánnyal is, ha az elesett és megtört.
Kis idő múlva egy hegy nagyságú, rücskös hátú, kék színű, háromfejű sárkány került az útjába. Ezt igazán el kell pusztítanom, mert ha nem teszem, ez a háromfejű fog az én életemre törni. Megragadta kardját, amikor a Kék Sárkány tompa hangon beszélni kezdett: „Te, Királyfi, ne oltsd ki az életem. Én szeretek élni. Te vagy a keményebb, elpusztítanál. Kérlek, légy irgalmas hozzám. És két alma méretű könnycsepp buggyant elő szeméből és hullott alá. A királyfi megkegyelmezett ennek a sárkánynak is. Most is rossz gondolatai voltak azért, hogy nem számolt le a sárkánnyal, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy otthon a saját országában elpusztította volna a sárkányt, bármennyire is kérleli, hogy hagyja meg az életét. De a Túlsó Part egy másik kozmosz. Más érzetekkel, más szabályokkal. Itt nem érvényesek országa törvényei. Ez a sárkányok földje, ez az ő életterük, és egyre inkább úgy vélte, a sárkányölés lett volna megbocsáthatatlan, főben járó bűnös cselekedet.
Nemsokára egy égig érő, tarajos hátú vörös színű, hétfejű sárkányba botlott. Ezt a sárkányt már tényleg a földdel kell egyenlővé tennem – morfondírozott a királyfi. Mert ha nem teszem, ő semmisít meg engem. Megmarkolta alabástrom pengéjét, suhintásra lendült karja, amikor a Vörös Sárkány cérna hangon fohászkodni kezdett hozzá, és három kőszirt nagyságú könnycsepp zuhant le szemgödréből: „Te, Királyfi, szánj meg engem, hadd élhessek még kicsit. Te hatalmasabb vagy nálam, harc nélkül elismerem.” A királyfi meghagyta életét ennek a sárkánynak is. Először most is elszégyellte magát, hiszen egy királyfitól igazán elvárható, hogy sárkányt öljön, aztán egyre büszkébb lett magára, hogy megint volt bátorsága, mersze, ereje a szívére hallgatni.
A királyfi ment tovább a válaszokat keresve, hiszen ezért jött ide. Tanácsot kért mindenkitől, akitől csak lehetett.
Beszélt
 – a bölcsekkel
 – a túlsó parti vénekkel, az aggastyánokkal és a matuzsálemekkel
 – a mindentudókkal
 – a boszorkányokkal és a varázslókkal
 – a táltosokkal és a sámánokkal
 – a látnokokkal, a váteszekkel és a jósokkal – jó sokkal
 – a bűbájosokkal és a méregkeverőkkel
 – az okkultakkal és az okultakkal
 – a tisztákkal és a spiritisztákkal
 – a vajákosokkal és a füvesemberekkel
 – a gyógyítókkal és a kuruzslókkal
 – az óriásokkal és a törpékkel, na meg a manókkal
 – a félistenekkel, a titánokkal és a múzsákkal
 – a világmegmentőkkel: Batman-nel, Superman-nel és a Pókemberrel, Bruce Willis-szel, Arnold Schwarzenegger-rel és a szcientológiai egyház totum factumával, Hollywood legjobban fizetett filmcsillagával
 – de még magával az Ördöggel is!

De senki sem akadt, aki meg tudta volna mondani, hogy miért a balvégzet, amelyben anyaföldje elvérzett.
Az igazság az, hogy a királyfi lelke mélyén nem egyszerűen sejtette, hanem pontosan tudta a bajok forrását. Csak maga előtt sem akarta bevallani. Képes volt még ide, a Túlsó Partra is átjönni, mert titkon abban bízott, hogy a mindentudók más, egyszerűbben orvosolható egzaktumban fogják meghatározni a gondok eredőjét, mozgatórugóját. A királyfi tudta, hogy mindenről a Nap tehet. Kezd kihunyni a Nap országa fölött. A gyengébb sugárzás – ugyan csak néhány fokkal, mely első hangzásra nem tűnik számottevőnek – csökkenő hőmérsékletet eredményezett, mely megváltoztatta a légköri viszonyokat, globális elhidegülést okozott. Országa földrajzi fekvése miatt a világméretű kihűlés hatása egyelőre csak náluk érezhető komolyan. Megkezdődött egy ördögi kör, egymást erősítő negatív hatású folyamatok önmagukba visszatérő láncolata. Az alacsonyabb hőfok kedvezőtlenül befolyásolta az ökoszisztémát, melynek következtében szokatlan, az adott országrészre nem jellemző pusztító természeti jelenségek száma megsokszorozódott. A katasztrófák ellehetetlenítettek a termelést, a gazdasági válsággal együtt járó tömeges elszegényedés és romló életkörülmények melegágyai lettek a gyógyíthatatlan fertőző betegségek megállíthatatlan terjedésének – újra felütötte fejét a pestis is – amit csak tovább fokozott az a körülmény, hogy a redukált sugárzás már kevésbé irtotta ki a vírusokat, baktériumokat és egyéb élő szervezetekre ártalmas mikroorganizmusokat.
De hogy lenne képes ő, a királyfi a Napra hatással lenni? Hogy lenne képes ő, egy parányi emberi lény egy égitest sugárzását megváltoztatni?
Nincs remény. A királyfi elcsüggedt. Lehorgasztott fejjel kilátástalanul, hitehagyottan épphogy vonszolta tagjait. Már látta maga előtt otthonát, amit végleg az enyészet emészt fel.
Csak cammogott, lógatta orrát, semerre sem nézett, amikor a hegy magasságú, háromfejű Kék Sárkány jött vele szemben ismét. „Királyfi, ne keseredj el, jó voltál hozzám, élni hagytál, ezért most segítek neked. Gyere, mássz fel a hátamra! Talán fentről a hegyek ormainak magasságából többet látsz birodalmadból. Talán a bércek szintjéről észreveszed azt, ami a földről nem látható.”
A királyfi így is tett. Felkapaszkodott a Kék Sárkány cifra hátán, és a legmagasabbik feje homlokára mászott, a szemei közé kuporodott, lábai a sárkány középső fejének orrnyergén kalimpáltak. Innen nézett le országára.
Egész másként látta fentről a szerencsétlenül járt földet. Csoda történt, a magasságból minden megváltozott, minden más árnyalatban tündökölt. Kiesnek látta otthonát. „A világ leggyönyörűbb állama az enyém” – ez az érzés járta át zsigereit. Hirtelen elmondhatatlan honvágy fogta el. Mielőbb haza kell mennie. Otthon lenni az övéi között.
A királyfi leugrott a sárkány homlokáról, sietve megköszönte neki, hogy létraként segítségére volt, és futott a zöld folyó felé, a szörnyekkel mit sem törődve áttört a fahídon, és haza is tért országába.
Szíve telve volt a Túlsó Parton szerzett élményekkel, megtapasztalásokkal. Boldog volt, úgy érezte ott a Túlsó Parton mindent megértett. Szívét átjárta a végtelen szeretet, csak úgy kebeléhez ölelt volna mindenkit, aki szembe jött vele.
Ám ahogy ment-mendegélt országában azt látta, hogy az éhínség, a nyomor, az erőszak még szembetűnőbb, mint valaha. Az emberek csont-sovánnyá fogyva, rongyos ruhákban tipródtak, és egy-egy morzsáért is fenevadakként küzdöttek egymással. Az ország a teljes anarchia és anómia állapotába fulladt.
Apja, a király megtébolyodott, beleőrült abba, hogy szinte megsemmisült országa, anyja, a királyné megvénült, megőszült, minden szépségét elvesztette fájdalmában.
„Becsapott a sárkány!” – sziszegte a királyfi fogai között – „aljas módon átvert. A legnagyobb gaztettet követte el velem szemben, reményt ébresztett szívemben, miközben jól tudta, csak illúzió, amit látok.”
Dühödten a zöld folyó felé rohant, és pár pillanat múlva újra a Túlsó Parton volt.
„Kék Sárkány, gyere elő, ha mersz. – kiáltozta – Hazudtál nekem. Ezért most meglakolsz. Nem bújhatsz el előlem, mert megtalállak és lekaszabollak.”
„Nyugalom, Királyfi! Miért vagy ily felindult?” – kérdezte tőle a jegenyefa méretű, egyfejű, cifra hátú Sárga Sárkány öblös hangján – Testvérem, a Kék Sárkány becsapott, azt mondod?
„Így van, megtévesztett. Azt ajánlotta, segít nekem. Felmásztam a hátára, és az ő feje magasságából láthattam rá birodalmamra. Minden tökéletesnek tűnt. Testvéred elhitette velem, hogy odaát otthon minden megváltozott, minden jóra fordult.”
„Királyfi, a testvérem, a Kék Sárkány csak egy más látószöget kínált, egy magasabb pontot, hogy az ő szintjéről tekinthess le országodra. Hogy onnan vonzóbbnak láttad a valóságot, mint amilyen, nem testvérem hibája. Onnan fentről az egészet láttad, de kevésbé láttad a részleteket. Azt láttad, hogy birodalmad hatalmas, vannak folyói és tavai, dombok és völgyek szelik át, széles mezők, tágas erdők váltják a tájat. Magában rejti országod a gazdagság lehetőségét. Te azt láttad, hogy mi minden van otthonodban, mennyi kincs, mennyi érték rejlik benne. Te azt láttad, milyen gazdag lehetne szülőfölded. Talán még sosem láttad ennyire egyben, teljes egészként birodalmadat. De testvérem optikájából már kevésbé látszódtak a részletek. Nem látszódtak az éhező emberek, a sajgó lelkek, vérző szívek, az elhullott állatok, amelyeknek kiszúrta oldalukat saját bordájuk. Ezt Te ebből a magasságból nem láttad, mert nem láthattad. Amit ezen túl láttál, a boldog emberek a te képzeleted szüleményei voltak. Azt láttad, amit látni szerettél volna. Olyannak láttad birodalmadat, amilyen valamikor volt, amiként régi szép emlékeidben élt, s amilyen talán újra lehetne. És ettől tetterős lettél, hogy visszamenj. És most testvéremen kéred számon a valóságot? Testvéremen kérnéd számon, hogy még mindig kárhozatban van néped? Mit tehet testvérem arról, hogy Nálatok lassan meghal az élet?”
„És mi a megoldás? Mit kell tennem, hogy újra termővé váljon hazám földje? Hogy újra élhető ország legyünk?”
„Nem tudom, királyfi.”
„Van megoldás?”
„Azt mondják, mindig van megoldás.” – felelte a Sárga Sárkány.
„Én mindent megtettem. Két kezemmel dolgoztam a földeken kimerülésig, sarjú tüske böködte tenyerem, kezem kisebesedett, vérem kiserkent, verítékem hullattam, nap égette bőrömet varrasra. Aztán átjöttem ide a Túlsó Partra, lábamat lejártam térdig koptatva a válaszért, torkom rekedtre beszéltem. Hiába volt.”
„Hát akkor lehet, hogy tényleg nincs megoldás.” – válaszolta a Sárga Sárkány bizonytalanul.
„Segíts Te, Sárga Sárkány!”
„Segítek, királyfi. Nem felejtem, hogy életben hagytál, jót tettél velem. Kússz fel a hátamon, jer ide a fülem tövére, és az én látószögemből, a madarak perspektívájából szemléld meg lehetőségeidet.”
A királyfi a jegenyefa magasságából látta a nyomort, a szenvedést, a rothadó tájat, sőt érezte a bűzt is, az elhullott tetemek szagát. Úgy gondolta, jobb is, hogy nincs otthon, jobb itt a Túlsó Parton ezen a misztikus helyen. Aztán egyszer csak felfedezte kedvesét. Jövendőbelije ott ült a palota ablakában, és tekintete mozdulatlanul révedt a semmibe. Így is gyönyörű volt. Elmondhatatlan hiányérzet járta át a királyfi testének-lelkének minden szegletét. Vágyódni kezdett kedvese után, sóvárgott selymes kezének simítása, csendes, szelíd, szerelmes szavainak bársonyos csillogásáért. Nagyon szeretett társaságában lenni, ám az ország sorsáért való aggodalom és a folytonos cselekvés elnyomta benne a szerelem érzését. A királyfi hirtelen leszökkent a Sárga Sárkány fülcimpájáról, és a zöldfolyó felé nyargalt. Megint által lendült a fahídon, és egyenesen a palotába szaladt menyasszonyához. Most nem törődött a hullaszaggal, a gyásszal, az elmúlással, nem törődött megháborodott apjával, megcsúfult anyjával. Csak arája számított. Feltépte az ajtót, és a szépséges leány karjaiba omlott. Ám az kővé dermedve ült karosszékében az erkély előtt. Halott volt. Visszaadta lelkét a teremtőnek bánatában, nem bírta ki élve, hogy a királyfi szeretetét nélkülöznie kellett. Ő nem tudott a királyfi nélkül megmaradni. A királyfi először magához szorította a holttestet, szemeit, orcáját csókolta, és hitte, talán tiszta szerelme újra életet lehelhet kedvese lelkébe. Ám jövendőbelije csak ült rezzenéstelenül. Nem támadt fel holtából. A királyfi tört-zúzott fájdalmában, majd keserves zokogásba fulladt. Se hazája, se kedvese nincs többé. Nincs miért, kiért élnie tovább. Mint egy eszelős úgy iramodott megint a Túlsó Part felé.
„Megöllek, Te torz lelkű Sárga Sárkány” – üvöltötte. – „Te is csak megkínoztál engem.” „Királyfi, együtt érzek Veled, átélem mély gyászodat – lépett elő az égig égő, hétfejű Vörös Sárkány egy bokor tövéből. – De Te is tudod jól, hogy szerelmed haláláért nem testvérem, a Sárga Sárkány a felelős. Miért rajta akarod kiélni a fájdalmadat? Neked mindig kell valaki, akit hibáztathatsz?! Miért őt okolod? Nem ő kínzott meg téged. Ő nem torzította el a valóságot. Saját magad alkottál képet országodról. Miért testvéremet vádolod azért, mert az ő feje magasságából, a jegenyefa szintjéről nem vetted észre, hogy jegyesed tekintetéből már elszállt az élet? Hogy nem figyelted meg jól, amit láttál? Hogy nem mertél a tényekkel szembe nézni. Hogy inkább átsiklottál egy megmerevedett arckifejezésen, csak hogy ne kelljen szembesülnöd azzal, hogy elmúlt, vége, nincs többé. Te hazudtál magadnak, Királyfi. De segítek Neked. Fogóddz meg a pikkelyeimben, és araszolj fel a hátamra, ha így cselekszel, olyan magasságokba jutsz, ahol még sosem jártál.”
A királyfi megmarkolta a Vörös Sárkány tarajos páncélzatát, és a legfelső feje búbjára telepedett. Ha kinyújtotta jobb karját, elérte az esthajnalcsillagot, bal kezével könnyűszerrel megérinthette a holdat. Ott ült a csillagok között, az égitestek fényessége ragyogott körülötte. Amit látott, érzett, tapasztalt, annak fenségességére már nincsenek szavak, bármely fogalom, még a leginkább kifejező is olyan, mint hamis másolata, silány utánzata egy remekműnek, selejtes fércmunka csupán. Vele megtörtént a megtörténhetetlen, az, ami csak a mesékben létezik. Soha nem volt ennyire szabad, határtalanul boldog. Félelmet kellett volna éreznie, de ő eufóriát érzett, olyan örömöt, melyet csak átélni lehet, de az érzést mondatokba önteni lehetetlen vállalkozás. Lenyűgözte már a Túlsó Part világa is, de az univerzum elkápráztatta.
Megszokásból lenézett országára, de a földtekéből, már semmit nem látott. Nem is hiányzott neki annak látványa. Végre olyan mérhetetlen messzi távolságra került saját birodalmától, amilyent mindig is kívánt. Mert folyvást elvágyódott otthonról távoli tájra. Sosem volt otthon otthon. Bár testben és cselekedetei által mindig a lehető legteljesebben jelen volt országában, képzeletében valahol az Óperenciás tengeren hajózott, bejárta az Üveghegyet, de arról álmodni sem mert, hogy egyszer ilyen messzire jut. Ide már nem értek el a bántások tüskéi, a fájó igazság kíméletlen nyílzápora, a vas-szűz múlt. Felfelé tekintett, már csak a bolygók számítottak. Az üstökösök fényfoltjai csapódtak be retinájára, más valóság számára megszűnt létezni. Biztonságban volt. Először életében.
Csak hitvese hiányzott neki, de ő szívet szaggatóan, szakadatlanul. És egyszer csak a királyfi maga sem hitt szemének ott ült mellette kéz a kézben kedvese. Fejét vállára hajtotta, így mozizták az égboltot az elsuhanó Göncöl szekér alatt. Ez volt az ősidill. A királyfi nem tudta eldönteni, hogy mátkája tényleg létező valóság-e, esetleg a sárkány varázslata, vagy a saját képzeletének játéka csupán. De nem is akarta tudni. Számít ez? Már magát az előbbiekről való gondolkodást is a Gonosz ármányának tartotta. Mert gyakorta kísértette meg a Gonosz. Felébredt elméjében a kétely, az Ártó elhintette az önemésztő gondolat magvait, hogy kedvese valójában nincs is itt, talán sosem létezett. Sőt betörtek fejébe önnön létezését megkérdőjelező gondolatok is. Talán egy létezésen túli valóság állapotában lévő észlelések csupán, amiket tapasztal. Hogy a gondolatok nem is az övéi. Lehet nem is voltak azok, korábban sem. Talán a sárkány gondolatai tükröződnek a fejében. Vagy a sárkány, így a sárkány fejtetője is csak a saját gondolatának manifesztuma. Nincs bizonyosság.
És lassanként a gondolatok által kiűzetett a paradicsomból.
Csak azt látta, hogy egyre többen és többen gyűlnek köré. Nemcsak kedvese, de birodalma népének tagjai, más országok királyai is ott vannak mellette. Visszazuhant volna a földre, országába? Hol van most? Lehet, hogy ez a sok ember azért van itt, mert hazájában híre ment, hogy ő a királyfi átjár a zöld folyón, és ezek után mások is bemerészkedtek a Túlsó Partra, és ők is a Vörös Sárkány feje csúcsára ültek? Vagy az önnön tudata keltette életre a megkövült múlt árnyait? Nem volt maradása a betolakodóktól.
Kinyújtotta a karját, és belecsimpaszkodott a napba. Jól átölelte, majd válla és háta erejével felhúzta magát. Pillanatok alatt beleolvadt a már kialvóban lévő csillagba. Mindig is szeretett volna egyesülni a világgal, érezni a valahová tartozást. Megélni, hogy nem különálló entitás, hanem a nagy egész szerves, alkotó része. És ez most beteljesült. A királyfi szívének tüze mint szikra robbantotta be a napot.
Az új hevület hatalmas fénnyel és melegséggel árasztotta el a királyfi országát. A globális kihűlés megszűnt, elmúltak a csapások, ismét négy évszak váltotta egymást. Szeretet, derű, béke járta át otthonát. Innentől fogva hazájában mindenki boldogan élt, míg meg nem halt.