A vért, ami végigfolyt a számon, Többé nem kéri rajtad senki számon. Már azt is nevetve szánom, Hogy elnyargaltál rénszarvas-húzta szánon, Amikor lehetett, S nem maradt utánad más, Csak a lehelet.
Porrá zúzva
Meg nem ver. Tekintete a fegyver, Én neki szegezem a kérdést, Ezzel fokozom benne a düh-érzést, Ő nem felel, nem kérdez, A csenddel kivégez.
Gyilkos nézése kétszemélyes kivégzőosztag, Zúdul rám a néma szemgolyózápor, Hogy legyek újra hamu és por, Amelyből vétettem, Mert vétettem, Mikor megfogantam véletlen.
És mert szemem nincsen bekötve, (Bár kivégzés előtt ez szokás), Kezem-lábom rémület kötözve látom, hogy lyukacsossá válok, mint a szita, amelyen áthull a lövedék szaggatta zokogás.
Szaporodik rajtam a lyuk, Így bővül a hiányom, Növekszik bennem az üresség, Körülöttem a szürkeség, De naivan remélem, Hogy ez csak egy rossz álom, Miközben érzem, hogy a fejemre tapos, és összenyom egy lábnyom.
A feltét
Kezében a szendvicse, Rajta a nő legféltettebb kincse. Őt hordozza tenyerén, Hisz az asszony a feltét a kenyerén.
Feltét nélkül nem szereti kenyerét, Feltétlenül nem szereti nejét, Csak eszi, Eledelévé teszi.
Fogy a szendvics, fogy a nő, Kopik el a sonka, Nem emlékeztet másra, Csak csont nélküli csontra.
Hízik a férfi, Hízik a mája, Kevés már neki Lerágott babája.
Így lett a bájos feleség A férj számára eleség.
Az ismeretlen kedveshez
Egy szerelmes(-szerű) vers
Ezek csak csírák – kibontatlanul A szavaid a bírák – kimondatlanul.
A múlt és a jelen az, melyhez bizonyosság tapad, A jövő szabad, S bennem az önbizalom apad, Tornyosul a kétely méteres mérgező mételye, Hogy lesz-e lelkemnek lelkedben akkor is még helye, Ha kudarcba fullad az önmagammal vívott tusa És átadja kínját a Mindenki Krisztusa És megismétlődik a sorsom algoritmusa És leszek saját késemnek szétfoszló áldozata Mert ez is az összes eshetőség egyik változata. És a nehéz éjszakán, ha felhasítom erem Te leszel-e akkor gyógyító Mesterem?
Ülünk egymással szemben, Tükörképed fénylik szememben, Hogy nem vagyok egy angyal Egy sziréni hanggal, Az arcom nem fennkölt, hanem hús-vér, profán, nézel, és az a felismerés csap pofán, hogy minden csak képzelet volt, mely szívedet kötötte gúzsba, s ez hirtelen fájón hasít a húsba, és elkívánsz engem a nagy-büdös búsba. Rólad meg leolvad az ismeretlen múzsa Izzón égő, hidegvérű rúzsa.
Konklúzióm egy elcsépelt, agyonmondott frázis (melyet magam sem vallok, de tudom, hogy igaz, s hogy Te sem hiszel benne, ez csak a vigasz): Mi felsejlett köztünk csak a kezdeti fázis Hogy lelohad a láz is Mely hevít és aláz is De csak akkor szerethetsz igazán Ha látsz is.
A múzsa bánata
Félő szembesülnöd, hogy az ihlető Csak egy köztünk élő itt-levő Egy hétköznapi illető Kiről a lepel, ha lehull, Belőled többé nem nő virág, Legfeljebb egy nefelejcs, Melyet a valóság kirág?
Szeretsz távolról, önzőn-mohón Melegszel a szívemen hevülő kohón De arra nem gondolsz, hogy nehezedik rám a múzsa lét ezernyi mázsa súlya, s mi a lelkemet szúrja, hogy tudom, elszáll a varázsa.
Szép lassan szétfoszt a bizonytalanság Enyém lesz az átvertek sorsa Mi megmarad belőlem csak morzsa És az emészthetetlen torzsa Így leszek egy Semmi Egy összezavart roncs Kit már többé nem tart össze semmilyen abroncs.
Szemedre vetem
Egocentrikus vagy kiváltképp, Ahogy geocentrikus világkép Közepén áll a Föld, S hiszed, Hogy körülötted kering Az íratlan törvények szerint Az összes ködként gomolygó, Szerinted céltalanul bolygó bolygó.
Véled, hogy mert pályájuk Önmagukba visszatérően görbe, Csak ténferegnek körbe-körbe És zuhannak csöbörből vödörbe.
Tévedsz, Ha csak a saját bűvkörödbe révedsz.
Tudod én nap mint nap küzdök foggal és körömmel, Harcolok magammal, s hogy végezzek körömmel, A korlátokat nevetve örömmel töröm el. E törekvés lényege nem áll másból: Kilépni az ívemet megszabó tömegvonzásból.
Tovatűnt lelki társamnak
Mindaz mi volt közöttünk, Mit a bizalom szövetéből kötöttünk, Elmállott az idő s a tér mentén haladva, Ahogy a szakadás lecsorgott a kivarrott mentén szaladva, A közös kabáton, mely egybefont minket, Hisz viseltünk hasonló-sors-inget.
Belátom, az öröklét ideája hamis, Mert elkopik még a gömbgrafitos öntöttvas is, A testedben szétáradó felizzott hasis, Nem más – túlcsorduló bukásod okát jelző kavics.
Árnyképed már oly tűnő, fakó, Mily messze van Budapesttől Makó, De megmaradsz egy igaz emlékként talán Agykoponyám belső falán.
Fejedben járok
Kép(zelet)-zavar, amit egy versláb cipő nélkül kavar
Ahogy a lélek hálni jár Beléd Mikor éjjel a lajtorján belép Úgy szökkenek én kis fejedben Tűsarkú cipőm nélkül S meglehet arctalan vagyok és fejetlen, Még keblem és csípőm is fejletlen Nem takar el leplem, mindenem fedetlen Mezítláb megyek Feléd végül s képzeletedben meztelen Kelek át száraz lábbal agyvized tengerén Eközben azon merengek én Bár megmaradt mindenem Mégsincs mit vesztenem.
E-mail
Kedves Lélek-rokon! Válaszom ne vegye zokon, De maga meg nem szólít, Sem tegez, sem önöz, Helyette bravúros verset rögtönöz, Ezt gesztust köszönöm Öntől, Kedves szava az, mely most megment a tönktől. Ím helyett cserélt Költő és Olvasó, Így lettem én egy örömtől olvadó Nőszemély, Kinek leesett az álla, A jó szóért hála, Hisz írásra ösztönzött Ön, S a hirtelen szeszély, Nem a szesz, Az csak este lesz, Ha leszáll az éj, És a kinyílik előttem a belső szentély.
Szószátyár vagyok, magamból kivetkező, Mondandóm tehát a következő: Nem baj, ha bánattal illatos a szájíz, A versírás gyógyszer, tisztító szájvíz.